Különösebb kétségek nélkül állíthatjuk, hogy élete legnagyobb sikerét érte el Rune Velta ma este, amikor késhegyre menő küzdelemben végül lenyomta Severin Freundot a világbajnoki aranyért folytatott csatában, hiszen a 25 esztendős norvég versenyző mindezidáig három dobogós helyezésig jutott a világkupában, és bár az utóbbi hetek formája alapján lehet azt mondani, hogy érett már neki egy siker, arra talán még ő sem számított, hogy ez pont a világbajnokságon fog összejönni. Az ezüstérmet, mint már említettük Severin Freund, a bronzérmet Stefan Kraft szerezte meg, nézzük hát a részleteket.
A második éremosztó verseny következett tehát ma a síugróknál, hiszen azok után, hogy tegnap a lányok már megmérkőztek egymással a kisebbik sáncon, most a fiúkon volt a sor, akik közül egyébként a túlnyomó többségnek ez volt az első találkozása élesben ezzel a sánccal, tekintve hogy Falun az elmúlt években nem számított rendszeres rendezőnek a VK-sorozatban, tavaly pedig, amikor a VB felvezetéseként ellátogattak ide, akkor csak a nagysáncon ugrottak.
Ezek után hangozzék bármilyen furcsán is, mégis azt lehet mondani, hogy a svéd kisváros egyike a síugrás (vagy még inkább az északi sísport) tradicionális helyszíneinek, hiszen egészen az első 1979/80-as kiírástól kezdve a 2000-es évek elejéig szinte minden évben megfordult itt a mezőny. Aztán persze más kérdés, hogy már igencsak sok idő eltelt a 80-as 90-es évek fordulójától kezdve, amikor lényegében aranykorát élte Svédországban a síugrósport olyan ugrókkal, mint a V-stílus egyik úttörőjeként számon tartott Jan Boklöv, de említhetnénk Mikel Martinnsont vagy Stefan Tällberget is, akik ugyancsak tudtak ekkoriban még versenyt is nyerni.
Boklöv egyébként állítólag annak idején éppen itt Falunban „jött rá” az egyik edzésen, hogy ha V-alakban szétnyitja a léceit, messzebbre jut, mint az akkoriban elfogadott párhuzamos léctartással, amit persze már ismertek előtte is (magának a mai V-stílusnak a „feltalálását” sem neki, hanem egy jó tíz évvel korábban aktív lengyel ugrónak, Mirosław Grafnak tulajdonítják, nem véletlenül nevezi a szakirodalom Graf-Boklöv technikának), sikerre mégis igazán ő vitte először, hiszen az 1988/89-es szezonban annak ellenére, hogy a V-alakért a pontozóbírók akkoriban még levontak, megnyerte a világkupa-sorozatot, ezzel lényegében elindítva a sportágban az aerodinamika forradalmát, ami máig is tart.
A svédeknél viszont a sikerkorszak már messze nem volt ilyen hosszú életű, hiszen lényegében a 90-es évek közepétől kezdve meredek hanyatlás következett náluk, és idővel ráadásul a régi sánc, amelyen 1993-ban még északisí világbajnokságot rendeztek elaggott, így valahol törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb kikerülnek a sorozatból. Az újrakezdés lehetőségét viszont most ugyancsak egy vébé adta meg nekik, hiszen erre a világbajnokságra immár a legmodernebb követelmények szerint építették újjá a sáncaikat, (hogy igazán ütőképes síugrósportjuk mikor lehet hozzá ismét, az egyelőre nem látszik…).
Na de foglalkozzunk most már a jelennel és a világbajnoki versennyel, ahol akárcsak a hölgyeknél, most is volt magyar résztvevője is a selejtezőnek, mégpedig Kelemen Péter személyében, aki a kvaliban 56 métrig jutott, amivel messze volt ugyan a továbbjutástól, de persze nem is ez volt most vele szemben az elvárás, hanem sokkal inkább a tapasztalatszerzés, s miután igen fiatal (16 éves) versenyzőről van szó, még alighanem bőven lehet alkalma világversenyen bizonyítani.
A legjobb 50 ugró részvételével zajló első sorozatot örömteli módon kedvező körülmények közepette, a 14-es beülőből indítottuk, és sokat nem is kellett várnunk arra, hogy igazán jó ugrást lássunk, ugyanis Janne Ahonen (90,5 m 15.) kicsit talán elővillantva valamit a régi önmagából már hetedikként túlugrotta a K-pontot, amivel egy darabig övé is volt a vezetés a versenyben. Valamivel később viszont Klemens Muranka (10.) átvette tőle az elsőséget egy 92 méteres ugrásnak köszönhetően, majd kicsivel később Jan Ziobro (12.) is felzárkózott mögé egy 91,5 méteres ugrással, amivel immár két lengyel állt a mezőny élén. ez a helyzet pedig egy jódarabig nem is nagyon változott, miután a hosszabb sérülést követően az élvonalba most visszatérő Andreas Wellinger (91 m 14.) is csak megközelíteni tudta a vezető lengyel párost, nem is beszélve a többiekről, így aztán egészen a harmincegyedikként induló Taku Takeuchi (5.) kísérletéig kellett várnunk az új éllovasra, aki viszont 93 méterrel több, mint 5 ponttal vette át a vezetést Murankától.
Takeuchi után a címvédő, a wisłai csuklótöréséből most visszatérő Anders Bardal (93 m 8.) következett, aki ugyancsak nem ugrott rosszat, ám hiába repült éppen olyan messze, mint az imént a japán, a kicsit nagyobb szél miatti levonás következtében csak a 2. helyre tudott bejönni. Ezek után viszont kisebb szünet következett, már ami az igazán jó kísérleteket illeti, mindössze Marinus Kraus (90,5 m 13.) és Daiki Ito (91 m 11.) emelkedett igazán az átlag fölé, más kérdés hogy Takeuchira egyik sem volt különösebben veszélyes. Ellenben harmickilencedikként Richard Freitag (7.) 91,5 métert tudott ugrani, amit igen magas stíluspontokkal megfejelve be tudott jönni a pillanatnyi 2. helyre.
Ezek után az ugyancsak a nagy visszatérők táborát gyarapító Simon Ammann (21.) volt soron, akitől sokan vártak egy nagy ugrást, lévén ő nyerte tegnap a kvalifikációt, ehhez képest a svájci mindössze 88 méterig jutott, ráadásul a talajfogása is gyatrán sikerült, így ő már elényegében ekkor lemondhatott az éremszerzésről. Nem így Rune Velta (1.), aki viszont ma kifejezetten szárnyalt, hiszen már a próbasorozatban is ő volt a legjobb (ami persze hol mérvadó, hol nem…), és most is 95,5 méterre repült, amivel pillanatnyilag magasan övé volt az elsőség, igaz, kilenc ugrónak még hátra volt ekkor az első kísérlete.
Nos, Gregor Schliernzauer (89 m 20.) miatt különösebben nem kellett aggódnia a norvégnak, ugyanis Schlieri ma inkább a rosszabbik (idén tény és való, gyakran látott) arcát mutatta, mint ahogy igazán Kamil Stochnak (16.) sem sikerült igazán ráérezni erre a sáncra, hiszen csak 90 méterig jutott, ami inkább csak közepesnek számított, mint jónak, nem mellesleg kissé szokatlan módon csak a harmadik legjobb lengyel volt így a sorban. Nem járt sokkal jobban Noriaki Kasai (35.) sem, aki meglepetésre 86,5 méterrel még a második sorozatba sem tudta magát beverekedni, és a csillaghullást folytatandó Michael Hayböck (87 m 26.) sem jutott igazán messzire, habár a legjobb 30-ba ő még azért befért.
Ellenben Roman Koudelka (93,5 m 4.) már ismét egy jó ugrást mutatott be, amivel ott volt Velta mögött a 2. helyen, és ha a közvetlen élbolyba nem is, egy stabil top10-es helyezésre Anders Fannemel (9.) 92 méteres ugrása is jó volt. A norvégot Severin Freund (3.) követte a sorban, akit sokan az egyik legnagyobb favoritnak tartottak előzetesen, amit az első ugrásával igazolni is tudott, hiszen Veltához hasonlóan ő is 95,5 méterre repült, igaz a talajfogásában volt egy kis bizonytalanság, így 2,5 ponttal a norvég mögé került. Ezt kihasználva Stefan Kraft (95 m 2.) egy fél méterrel rövidebb kísérlettel is bejött kettejük közé másodiknak, amivel ott volt ő is az éremkért zajló csatában, így már csak Peter Prevc (6.) első kísérlete volt hátra, aki viszont ennél egy fokkal visszafogottabb volt, ugyanis csak 92 méterig jutott, amivel a 6. helyet tudta elfoglalni a sorban.
Így tehát kisebb meglepetésre Velta vezetésvel fordultunk a második sorozatra, bár azért sem Kraft, sem Freund lemaradása nem tűnt vészesnek hozzá képest, amit persze valamennyire várni is lehetett, hiszen a kisebbik sáncon általában nagyon együtt szokott lenni a mezőny, s ritka, hogy valaki nagyon elugorjon a többiektől.
Nyílt csata ígérkezett tehát a helyezésekért a mindent eldöntő második sorozatban, amelyet a 15-ös beülőből indított útjára a zsűri. Ez a kis plusz lendület többen is jól ki tudták használni a sorozat elején, így például Michael Hayböck (90,5 m 21.) is 90 méter fölé tudott kerülni, de igazán nagyot a két svájci, Gregor Deschwanden (94 m 14.) és Simon Ammann (94,5 m 16.) ugrása szólt, akik 94, illetve 94,5 méterig repülve egy jóideig kisajátították maguknak az 1. és a 2. helyet. A sorrend viszont a megszokottól talán eltérően ezúttal Deschwanden-Ammann volt, miután Simi a hosszabb ugrás ide vagy oda az érkezést most sem tudta igazán összerakni, így a fiatalabb honfitársa mögé szorult, aki viszont ezzel a kísérlettel egy ideig szépen lépegetett előre a rangsorban.
Pedig azért voltak nagy nevek az utánuk érkezők között, elég csak Schlierenzauert (88,5 m 22.), Jacobsent (89,5 m 19.) vagy Stochot (89 m 17.) említeni, de talán (a neve alapján feltétlenül) ide sorolhatjuk még Ahonent (89 m 15.) is, akik egyaránt kudarcot vallottak Deschwanden megelőzésével, így aztán egészen a 14. helyről érkező Anderas Wellingerig (11.) kellett várnunk az új éllovasra, aki egy 90,5 méteres ugrással, az első kötből hozott előnyével együtt tudott a mezőny élére állni. Őt viszont egyből túl tudta ugrani a honfitárs Marinus Kraus (91 m 10.), akit viszont Jan Ziobro (8.) tolt egyel hátrább egy 91,5 méteres ugrással, aminek köszönhetően ő vezetett tíz ugróval a vége előtt is, miután Daiki Ito (89 m 12.) kicsit rontott az első kísérletéhez képest.
Nem sikerült igazán jól Klemens Muranka (88 m 17.) második kísérlete sem, így a vezetés mellett a legjobb lengyel cím is maradt Ziobrónál, utóbbi a mai napot illetően immár végérvényesen. Ezt követően Anders Fannemel (89 m 9.) is elmaradt még egy kicsivel attól, ami a vezetéshez kellett volna (amiben talán az éppen beforduló hétszélnek is lehetett szerepe), ellenben Bardal (6.) egy 91,5 méteres kísérlettel már át tudta venni a vezetést, amit meg is tudott tartani a tőle kicsivel elmaradó Freitaggal (90,5 m 7.) és a meglepetésre nagyobbat betliző Prevccel (87,5 m 13.) szemben is.
Taku Takeuchi (5.) viszont másodjára is jól ugrott, és egy 93 méteres ugrással el is orozta Bardaltól az elsőséget, de nem maradhatott sokáig az élen, ugyanis érkezett Roman Koudelka (93,5 m 4.), aki fél méterrel még őt is túlugrotta, ám Severin Freund (2.) ellenében még ez is kevésnek bizonyult, miután a német 96 méterrel, azaz a verseny leghosszabb ugrásával vette át tőle a vezetést, ráadásul ezúttal a stíluspontjaiban sem volt sok hiba, így még a győzelem is elérhető közelségűnek látszott.
Ez így volt még Stefan Kraft (3.) ugrása után is, mivel az osztrák egy 95 méteres ugrással csak a 2. helyre jött be, ami persze azért már így is biztosan egy érmet jelentett az idei Négysáncverseny győztesének, a vezetés viszont még mindig Freundbál volt, akit így már csak Velta (1.) akadályozhatott meg abban, hogy megszerezze az aranyérmet.
Nem sok hiányzott egyébként hozzá, hogy fordított legyen a verseny kimenetele, ugyanis Velta másodjára 95,5 métert ugrott, a stílusponjai pedig bár neki is magasak voltak, összességében 1,5 ponttal kevesebbet kapott a bíráktól erre az ugrására, mint Freund, amivel eddig éppen „döntetlenre” álltak volna, a nagy számolgatás végén a szélkompenzáció viszont mégis az ő javára döntötte el a csatát, ugyanis nála 4 tizeddel kevesebb volt a levonás a körülények miatt, így éppen ennyivel Velta nyerte a világbajnokságot!
Ez pedig azért nem kis nem kis szenzáció, hiszen Veltának ugyan voltak korábban jó eredményei pályafutása során, de győznie világkupa-versenyen eleddig nem sikerült, s bár az idei eredményein látszott, hogy benne van egy jó eredmény, azt hiszem nem sokan gondoltuk volna, hogy éppen a világbajnokságon fog először diadalt aratni. Ellenben nagyon úgy tűnik, hogy amit az elmúlt években a norvégoknál kicsit hiányoltunk, nevezetesen, hogy az akárhogy is, de egy kicsit kiöregedőben lévő nagy sztárjaik, mint Bardal vagy Jacobsen mögött a fiatalabbak nagyon nem tudtak reflektorfénybe kerülni az lassan azért úgy tűnik, hogy változik, hiszen, hogy messzebbre ne menjünk egy hete a világcsúcstartót is Anders Fannemelnek hívják, Velta személyében pedig most egy új csillag lehet éppen születőben.
A lommedaleni versenyző egyébként annak idején még úgy került a válogatott közelébe, hogy a 2010-es holmenkolleni sáncavatáson ő repült a legmesszebbre, amivel akkor kivívta a jogot, hogy a nem sokkal később megrendezett VK-versenyen debütálhasson a csapatban (más kérdés, hogy ez egy 43. hellyel kevésbé fényesen sikerült). Mindenesetre nagyjából azóta többé-kevésbé rendszeresen szerepet kapott a versenyeken, ám mindezidáig a fénypontot néhány (egészen pontosan három) dobogós hely, és a 2012-es sírepülő VB-n szerzett ugyancsak meglepetésszerű ezüstérem jelentette, amit persze ez a mai siker mindenképpen felülír.
Hogy aztán a jövő mit hoz, azt persze most még korai lenne megelőlegezni, így zárszóként mi is inkább a közeljövővel foglalkozunk, hiszen holnap este is osztanak majd érmeket síugrásban, mégpedig a vegyescsapat-versenyben, ami ha az izgalmakat illetően olyan lesz, mint az eddigi két verseny a normálsáncon, akkor egész biztosan nem fogunk unatkozni.
Kereső
Követők
