Síparadicsom

Tulajdonképpen sok kérdést nem hagyott az Anders Bardal, Anders Jacobsen, Anders Fannemel, Rune Velta összeállítású norvég négyes afelől, hogy ki a legjobb ezen az estén, elvégre messze a legkiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtva tudtak diadalmaskodni a világbajnokság utolsó éremosztó versenyén (már ami a síugrást illeti). Ezzel szemben a dobogóért kifejezetten nagy csata volt az osztrák, a lengyel és a japán csapat között, amelyből végül előbbi kettő távozhatott elégedetten, azaz medáliával a kezében, míg némi meglepetésre a sokak által az egyik favoritnak tartott Németország megragadt az 5. helyen.

Kissé zaklatottan indult az utolsó síugró versenyszáma a faluni világbajnokságnak, ugyanis az erős szél miatt előbb törölni kellett a próbasorozatot, majd maga a verseny is negyedórás csúszással kezdődött. Viszont legalább elkezdődött, és ha azt nem is lehet mondani, hogy az erős oldal-szembeszélben egyszerűek lettek volna a körülmények, olyan értelemben azért nem volt vészes a helyzet, hogy a verseny menetét nem zavarták meg jelentősebben a körülmények.

A csapatok első ugróit követően egyébként még nem láttunk igazán tisztán az erőviszonyokat illetően, mindenesetre Stefan Kraft 131,5 méteres ugrása révén a címvédő osztrákok nyitottak az élen, majd 10 ponttal megelőzve a holtversenyben a 2. helyet elfoglaló norvégokat (Bardal 125 m) és a szlovénokat (Tepes 126 m). Mögöttük a 4. helyen Lengyelország (Zyla 123 m), majd Japán (Kobayashi 122 m) és Finnország (Määttä 124 m) következett, és némi meglepetésre, csak utánuk jöttek a sorban a németek, akik a csapatba az utolsó pillanatban bekerült Michael Neumayer 118 méteres ugrásával már csaknem 30 pont hátrányt szedtek össze.

A sorrendben nagy változást a második csoport sem hozott, miután Michael Hayböck egy ha nem is kimagasló, de korrekt ugrással (124,5 m) megtartotta a vezetést Ausztriának, és nagyon a különbség sem változott a norvégokkal szemben, miután Anders Jacobsen is csak 123 méterig jutott. A 3. helyre Kelems Muarnka 120,5 méteres ugrásával a lengyelek kúsztak fel ekkor, megelőzve ezzel a 4. helyre csúszó szlovénokat (Dezman 117 m), a továbbra is 5. japánokat (Ito 120,5 m) és az egy helyet azért javító németeket (Eisenbichler 119,5 m).

Ezt követően viszont változott a helyzet az élen, lévén Anders Fannemel 127,5 méterrel jelentősen túlugrotta az osztrákok harmadik emberét, Manuel Poppingert (115,5 m), így ezt a kört 3,3 pontos előnnyel már Norvégia zárta az élen. A 3. helyen ekkor Takeuchi 126 méteres ugrása révén a Japánok álltak, és ekkor még a szlovénok is befértek a lengyelek elé, miután Jan Ziobro csak 116 métert ugrott Jernej Damjan 120 métere ellenében. A németek viszont még mindig nem igazán találták a „góllövő cipőjüket”, ugyanis Richard Freitag is csak 121,5 méterig jutott, ami még mindig a 6. helyre sorolta csak őket, igaz a dobogó ekkor még nem volt messze, így még reménykedhettek benne, hogy a bombaformában levő Severin Freunddal majd esetleg tudnak fordítani a szerencséjükön.

Nos, ez az első körben még nem igazán jött be, na de nézzük előbb az élmezőnyt, ahol a norvégok azt követően, hogy Fannemel révén az élre álltak, Rune Velta stabil ugrásának (124 m) köszönhetően az elszakadást is megkezdték a többiektől, miután az őket üldöző osztrákoknál Schlierenzauer csak 119 métert ugrott, amivel egyébként még a 2. helyről is lecsúsztak, ugyanis Kasai egy 127 méteres repüléssel a japánok elébük keveredtek a szünetre. Mögöttük a 4. helyen mindössze 2,6 pontra a dobogótól a lengyelek következtek, akiknek az érmes reményeit Kamil Stoch tartotta életben a negyedik csoport leghosszabb ugrásával (129,5 m). Eközben a németeknél Severin Freund is „csak” 123,5 métert ugrott elsőre, amivel ugyan egy pozíciót előrelépve az 5. helyen fordulhattak a 2. körre, de az éremszerzéshez nem kerültek sokkal közelebb. Náluk talán csak a szlovénok lehetettek elégedetlenebbek az úgymond „nagyok” közül, miután Peter Prevc mindössze 117,5 méteres ugrását követően csak a 6. helyről várhatták a folytatást.

A maradék két továbbjutó helyen az orosz (7.) és a cseh (8.) csapat osztozhatott, utóbbiak mindezért nagy versenyt vívtak a végül a 9. helyre szoruló finnekkel, akik egyébként egészen a sorozat végéig ott voltak a továbbjutó első 8 hely valamelyikén, ám Janne Ahonen (109 m) végül nem tudta hozni azt az ugrást, ami elég lett volna, az amúgy ma szintén nem sziporkázó csehek (a záró körben Koudelka is csak 116-ig jutott) maguk mögé utasításához. Mögöttük a 10-13. helyet sorrendben a svájci (egyedül Ammann nyújtott közülük elfogadhatót 127 méterrel), koreai, olasz és svéd négyes foglalta el, és hát legyünk őszinték az ő kiesésükön igazán nem is húztuk fel a szemöldökünket…

Az első sorozat eredménye

Ebből az állásból jöhetett tehát a második sorozat a legjobb 8 együttes részvételével, a norvégok pedig ott folytatták, ahol a szünet előtt abbahagyták, hiszen Anders Bardal 125,5 méteres ugrása a kompenzációnak köszönhetően ponterősebbnek bizonyult nem csak Junshiro Kobayashi 121, de Stefan Kraft 126,5 méteres kísérleténél is, így az északiak már 23 ponttal vezettek a 2. helyre ismét előrelépő Ausztria előtt. A japánokat pedig ráadásul még a lengyelek is megelőzték Piotr Zyla 122 méteres ugrásának köszönhetően, míg az 5-6. helyen nem volt változás, ezeket továbbra is Németország (Neumayer 119 m) és Szlovénia (Tepes 116 m) foglalták el.

A norvégok a második csoportot követően is egy kicsit közelebb kerültek az aranyéremhez, mert igaz ugyan, hogy az előnyük minimálisan csökkent, miután Anders Jacobsen 123 méteres ugrását Klemens Muranka 128 méterrel jócskán túlszárnyalta, amivel a második helyre feljövő lengyelek 19,8 pontra közelítették meg az éllovast, de két ugrással a vége előtt, főleg a hátralévő csapattagokat összevetve igencsak érett már a norvég győzelem. Az osztrákok eközben Hayböck 122 méteres ugrását követően visszacsúsztak a 3. helyre, de még azért lőtávolban maradtak a lengyelekhez képest, a 4-6. pozícióban viszont nem volt változás, Japán (Ito 122,5 m), Németország (Eisenbichler 119,5 m), Szlovénia (Dezman 121,5 m) volt továbbra is a sorrend az üldözőbolyban.

Ez a sorrend pedig nem változott a harmadik csoportban sem, ugyanis Anders Fannemel egy 127,5 méteres ugrással biztosan őrizte a vezetést, és a lengyelek is tartották a második pozíciót Jan Ziobro 125,5 méteres ugrását követően, habár az osztrákok nagyon a nyomukban voltak, miután Manuel Poppinger jócskán javítva az első kísérletéhez képest 129,5 métert repült. Eközben Taku Takeuchi is közelebb hozta egy kicsit a japánokat a dobogóhoz egy 128 méteres ugrással, nem így Freitag a németeket, aki ugyan nem ugrott rosszat (125,5 m), de ahhoz az ő teljesítménye sem volt elegendő, hogy érdemi éremesélyekkel várhassák a finálét, viszont az 5. hely legalább biztosnak látszott, miután Damjan 120 méteres ugrását követően a szlovénok már jócskán lemaradtak mögöttük.

Jöhetett tehát a mindent eldöntő negyedik csoport, szokás szerint a pillanatnyi állás szerinti fordított sorrendben, így elsőként Roman Koudelka (120,5 m) és Mikhail Maksimochkin (110 m) ugrásai figyelhettük, különösebb izgulnivaló nélkül, hiszen az már a sorozat előtt gyakorlatilag biztos volt, hogy a csehek zárnak a 8., míg az oroszok a 7. helyen. Különösebben a szlovénoknak sem kellett rágniuk a körmüket Peter Prevc ugrása előtt, hiszen a 6. helyük nekik is bombabiztos volt már ekkor, bár Pero azért egy önbizalom-növelő 133 méteres ugrást előhúzott a kalapból. Valami hasonlóban bízhattak a németek is, mert ahhoz, hogy az 5. helyről előrébb jussanak jelentős szerencsére is szükségük lett volna, na nem mintha Severin Freund a maga részéről nem tett volna meg mindent az ügy érdekében, ugyanis kifejezetten jó ugrást tudott elkapni, és ha már a körülmények is éppen jók voltak, akkor „kihúzatta” ami benne, volt, s valami egészen elképesztően messze, 143(!) méternél landolt, ami csak azért nem lett sáncrekord, mert a végén letette a kezét. Ezzel együtt méltó búcsú volt ez a nagysánc egyéni bajnokától, más kérdés, hogy a legalább a dobogóban (de inkább győzelemben) reménykedő németek összességében biztosan nem lesznek a mai eredménnyel elégedettek (talán Wellinger vagy Kraus csapatba állítása jobb húzás lett volna Werner Schustertől így utólag), bár ha a VB összmérlegét nézzük, az így sem rossz, hiszen 3 arannyal és 1 ezüsttel ők nyerték a szakági éremtáblázatot.

Na de menjünk tovább, hiszen az igazi csata még csak most következett az éremkért, amibe még a 4. helyen álló japánok is szerettek volna beleszólni, habár Kasai 122 méteres kísérlete ehhez ezen a ponton kicsit vérszegénynek tűnt. Következett Gregor Schlierenzauer, aki ezúttal a jobbik arcát mutatva 129 métert ugrott, amivel Ausztria átvette a vezetést és biztos volt már az éremszerzés is, a kérdés már csak az volt, hogy milyen színű jut a sógoroknak. Ez, miután Norvégia nem igazán volt már látótávolságban, elsősorban Kamil Stochon (126 m) múlott, aki másodjára valamivel elmaradt Schlieritől, így az osztrákok egyel előrébb lépve megszerezték az ezüstérmet, míg a lengyeleknek maradt a bronz, ám ezzel sem tűntek csalódottnak, mér csak azért sem, mert ezzel megismételték a 2013-as predazzoi produkciót, ami akkor lengyel csapat első érme volt a világbajnokságok történetében, most pedig, annak ellenére, hogy az egyéni számok nem sikerültek úgy, ahogy talán remélték, hozzá tudták tenni a másodikat.

A legboldogabbak viszont érthető okokból a norvégok voltak a verseny végén, akik azok után, hogy Velta egy biztonsági ugrással (121 m) megcselekedte, amit megkövetelt a haza megannyi szurkolójuk előtt ismét világbajnoki címet ünnepelhettek, amire csapatban már elég régen nem volt példa, legutóbb ugyanis 1993-ban tudtak nyerni az északiak, ráadásul akkor is éppen Falunban.

Részletes eredmények

Ezzel tehát síugró szempontból véget ért a világbajnokság, és egy rövid szünet után a jövő hétvégén már a csapatok is ismét a VK-ra koncentrálnak majd, hiszen Lahtiban az egykori Északi-turné nyomán elég komoly menetelésbe kezd a mezőny, hiszen bő egy hét alatt majd 5 versenyre is sor kerül, s miután a VK-összetett még kellően szoros, alighanem izgalmakban sem lesz hiány.