Már tényleg csak hat nap, és a klingenthali edzésekkel hivatalosan is kezdetét veszi a 2015/16-os síugró világkupa sorozat, így – miután korábban a szezon legfontosabb tudnivalóit már csütörtökön számba vettük – nincs más hátra, minthogy szokás szerint elmerüljünk egy kicsit az esélylatolgatásban, már amennyire persze ez így, egyelőre még látatlanban lehetséges.

 

Egy dolog mindenesetre egészen biztos már most, nevezetesen hogy nem lesz könnyű dolga a mezőnynek, ha hasonlóan kiélezett évadot szeretnének elénk varázsolni, mint a tavalyi volt, amely végül Freund és Prevc nagy csatájában, és a planicai drámában csúcsosodott ki, amikor is rég (soha?) nem látott izgalmak közepette pontegyenlőséggel, de több győzelemmel a német vihette haza a nagy kristálygömböt. Ezt értelemszerűen már csak a pontrendszer sajátosságai miatt is nehéz lenne reprodukálni, arra azonban összességében idén is jó esély van, hogy ismét egy változatos, sőt érdekes évadot láthassunk, hiszen egészen sok nemzetnek van jelenleg olyan versenyzője, aki egy-egy verseny megnyerésére eséllyel pályázhat, ami mindenképpen adhat egy kis jó értelemben vett kiszámíthatatlanságot az előttünk álló versenyeknek.

NÉMETORSZÁG

Az esélyesek számba vételét ezúttal is a címvédővel és csapatával illik kezdenünk, amely csapat a Martin Schmitt és Sven Hannawald által fémjelzett, azóta is referenciaként szolgáló időszak óta egyértelműen legszebb napjait éli, s lényegében azt mondhatjuk, hogy azóta, hogy Szocsiban a németek megnyerték az olimpiai csapatversenyt, mintha végre Werner Schusterék oldalára állt volna a szerencse, hiszen azóta sorra jöttek a sikerek, amiből persze Severin Freund vállalt oroszlánrészt előbb egy sírepülő, majd egy nagysáncos VB-címmel, majd amolyan betetőzéseként a sikersorozatnak tavaly tizenöt év után ismét német ugróé lett a VK-győzelem is.

Freund egyébként a nyáron is lendületben volt, hiszen bár nem indult sok versenyen a GP-sorozatban, két alkalommal így is övé lett a győzelem, és természetesen az egyik legnagyobb esélyesként várhatja a most kezdődő évadot is. Persze a korábbi években azért láttuk, hogy az ismétlés síugrásban egyáltalán nem könnyű, hiszen több mint tíz éve már, hogy legutóbb Janne Ahonen a 2004/05-ben meg tudta védeni címét, bár erre lehet mondani, hogy egyszer minden sorozat megszakad, s erre legalább annyi esélyt azt hiszem Freundnak is nyugodt szívvel adhatunk, mint a korábbi évek bajnokainak. Persze ha a címvédés nem, de mondjuk egy másik nagy álom, a Négysáncverseny összejönne Freundnak, alighanem azzal sem lenne elégedetlen, hiszen neki, de úgy egyáltalán a német csapatnak a sikerszéria ellenére nagy „adóssága” még egy jó Turné-szereplés, hiszen hiába társrendezők, az elmúlt években (persze mindenki mással együtt) leginkább csak asszisztálni tudtak az osztrákok sikereihez.Már csak ezért is volt egyébként nagy dolog, amikor januárban Richard Freitag hosszú-hosszú idő után végre futamot tudott nyerni Innsbruckban. Neki egyébként az összesen két szezonbeli győzelemmel és a rendszeres pontgyűjtéssel amolyan visszatérő éve volt a tavalyi a német csapatba, hiszen egy évvel korábban sokat bajlódott sérüléssel (a lábfejében diagnosztizáltak nála fáradásos törést), ami érezhetően visszavetette a teljesítményét (így pechjére pont ki is marad az olimpiai bajnok csapatból). Pedig, ha visszaemlékszünk, akkor négy-öt éve ők Freunddal nagyjából párhuzamosan kerültek be a legjobbak közé, ám Freitagot eddig az igazán világraszóló sikerek elkerülték, habár alighanem az azért még továbbra is igaz, amit a szakemberek akkoriban mondtak róla: van még a versenyzésében potenciál.

Apropó potenciál, ha valakire, akkor Andreas Wellingerre abszolút áll, hogy van benne fantázia, hiszen a tehetsége már azóta nyilvánvaló, hogy három éve feltűnt a mezőnyben, s nagyjából egyöntetű vélemény vele kapcsolatban, hogy idő kérdése csak, hogy egy igazán nagy szezonja legyen. Más kérdés, hogy ez egészen biztosan nem a tavalyi volt, miután a biztató kezdés ellenére Kuusamoban, az idény harmadik versenyén összetörte magát, visszatérni pedig csak a szezon végén tudott, így persze érdemben nem is igazán küzdhetett az összetettért, most viszont ismét itt az alkalom a bizonyításra, már csak azért is, mert bár húszévesen még messze van ettől, de az óbudai álmoskönyvek szerint nem szerencsés, ha mindig csak ígéret marad.

Ami a többieket illeti, a szezonnyitón a fent említett hármas mellett Marinus Kraus, Stephan Leyhe, és Andreas Wank képviselik majd a hazai színeket – mindannyian masszív pontszerzési esélyekkel, rajtuk kívül pedig még ott van a talonban a tavaly rendkívül stabil pontszerzővé avanzsáló Markus Eisenbichler, valamint a 36 évesen a csapat nagy öregjének számító, de még mindig sikerre éhes Michael Neumayer is. Egyszóval bivalyerős keret ez, így az egyéni sikerek mellett abszolút reális célkitűzés lehet Werner Schusterék számára a címvédés a Nemzetek Kupájában is.

NORVÉGIA

Abban a sorozatban, amelyben tavaly egy éppen egy generációváltás kellős közepén levő norvég csapat futott be a második helyre. Ez a tény pedig mindenképpen bizakodással töltheti el az északiak drukkereit, hiszen bár a szezon végén végleg szögre akasztotta a sisakot az elmúlt évtized két legnagyobb norvég klasszisa, Anders Bardal és Anders Jacobsen is, minden jel arra mutat, hogy a fiatalok készen állnak arra, hogy átvegyék a helyüket.

Közülük mindenképpen Anders Fannemel kívánkozik az első helyre, már csak azért is, mert szezonbeli két győzelmével ő végzett tavaly a legelőkelőbb (4.) helyen a VK-ban, illetve – ki ne emlékezne rá – február óta ő tartja a világcsúcsot is 251,5 méterrel. De nem ő volt az egyetlen top10-es versenyzője a norvégoknak, hiszen Rune Velta (8.) is bekerült ebbe az elitklubba, még úgy is, hogy a VK-ban nem jött össze a futamgyőzelem, lévén egyetlen sikerét egyébként némi meglepetésre éppen a legjobbkor, a faluni vébé normálsánc-versenyében szerezte.

Kisebb-nagyobb sikereket tehát mindketten arattak már, ezzel együtt az még kérdés, hogy vajon tudják-e majd ezt a teljesítményt olyan stabilan hozni, hogy esetleg az összetettben is komolyan számolni kelljen velük, mert azért az egyelőre még ennél mindenképpen egy magasabb szint lenne. Sírepülésben viszont mindketten a legjobbak közé tartoznak, így semmiképpen sem számítana meglepőnek, ha a kulmi vb-n akár mindketten bővíteni tudnák az éremkollekciójukat.

A norvég csapatban ráadásul még rajtuk kívül is bőven lehet potenciál, hiszen ott van például Johann André Forfang, aki tavaly élete első VK szezonjában stabil pontszerzője lett a csapatnak, vagy a nyári COC-sorozatban győztes és ezzel a klingenthali csapattagságot kiharcoló Daniel Andre Tande, illetve a nagyon nagy ígéretnek tartott Philip Sjøen is, igaz, vele kapcsolatban a nyár végén lehetett olyan híreket hallani, hogy a kisebb mentális fásultsággal küzd, meglátjuk, hogy ebből hogyan sikerül a szezonkezdetre kijönnie.

Ami pedig a kevésbé fiatalokat (már az előbb említettekhez képest) illeti, Alexander Stöckl paklijában ott van még a nyáron több futamot is megnyerő Kenneth Gangnes, az egy-egy jó eredményre szinte mindig jó Andreas Stjernen és a jelenleg ugyan inkább a B-csapatot erősítő, de egyébként többszörös VK-futamgyőztes Tom Hilde is. Hogy aztán melyik versenyző lesz az osztrák kapitány „nyerő lapja” (ha már ezzel a hasonlattal éltünk), azt nyilván az idő dönti el, de ahogy a fentebbi névsorból is látszik, az alapjai úgy fest, megvannak a norvégoknál egy újabb sikeres szezonnak.

AUSZTRIA

Generációváltásról egyébiránt nem csak a norvég, hanem az osztrák csapat kapcsán is lehet beszélni, sőt talán a korszakváltás sem tűnik túlzó kifejezésnek, hiszen az elmúlt szezonban Heinz Kuttin személyében új edzővel két olyan versenyző, Stefan Kraft és Michael Hayböck aratta le a legtöbb babért, akinek korábban egyaránt viszonylag kevés szerep jutott a Pointner-éra nagy csapata mögött. Kettejük közül egyértelműen Kraftnak sikerült jobban a tavalyi idény, ez egy Négysáncverseny-győzelem (videón Kraft sikere az oberstdorfi nyitóversenyen) és egy VK-összetett 3. hely mellett nem is lehet vitás, ráadásul egészen sokáig még a végső győzelem sem látszott elérhetetlenül távolinak, hiszen még négy versennyel a vége előtt is rajta feszült a sárga trikó, mígnem aztán azon a bizonyos trondheimi versenyen a győzelemért ugorva az egyik kötése megadta magát a levegőben, így még örülhetett, hogy bukás nélkül megúszta az esetet. Ezzel viszont a már-már zsebben lévő győzelem és a sárga trikó is Freundhoz került, Kraftot pedig az incidens annyira kibillentette az egyensúlyából, hogy a rákövetkező oslói hétvégén már nem tudta hozni a lehengerlő formáját, így hiába kapta viszonylag össze magát Planicára, a nagy kristálygömb ekkorra már elúszott, de a szezon egészét látva azért megelőlegezhetjük, hogy talán nem örökre.

A formája alapján egyébként Michael Hayböcknek is megvolt az esélye egy hasonlóan jó szezonra, ám a tavalyi év alapján úgy tűnt, mintha ő egy kicsit kevésbé szerencsés csillagzat alatt született volna mint Kraft, hiszen hiába volt kirobbanó formában főleg az idény első felében, olyannyira, hogy egy ideig még vezetett is a világkupában, de győznie egészen a Bischofshofenig nem sikerült, pedig ebben a sorozatban benne voltak olyan versenyek is, mint az azt megelőző innsbrucki, ahol egy lehetetlenül hosszú ugrást nem tudott hajszál híján megfogni (letette a kezét), amit ha (mondjuk alacsonyabb beülőből) de megáll, talán a Négysánc is másképp alakul, ahol végül is második lett Kraft mögött. A szezon második felében aztán már a formája sem volt olyan, és bár a legjobb 10 közé általában azért befért a versenyeken az összetett éllovasaival nem tudta már tartani a lépést, így az évadot végül az 5. helyen fejezte be. Ezzel együtt egy az élmezőnyben végigküzdött szezon tapasztalataival felvértezve az új idényben talán még az eddigieknél is veszélyesebb ellenfél lehet a fiatal osztrák páros a többiekre nézve.

Ezek után már csak az a kérdés, hogy vajon mi a helyzet Gregor Schlierenzauerrel, akinek az elmúlt két szezonja nem bővelkedett különösebben sikerekben, és bár azóta, hogy (most már nem is annyira kimondatlanul) többek között az ő közreműködésével is egy esztendeje megtörtént a kapitányváltás a korábban meglebegtetett visszavonulás a jelek szerint lekerült a napirendről, mindez azon nem sokat változtatott, hogy az osztrák klasszis változatlanul keresi a formáját. Saját bevallása szerint egyébként nagyon kevés hiányzott tavaly ahhoz, hogy ismét igazán jó legyen, amit az eredmények igazolni is látszanak, hiszen egy-egy jobb napján azért Schlieri is odafért a dobogóra, mint például egyik kedvenc helyszínén, Lillehammerben, ahol győzni is tudott. Vagy mondjuk a faluni vébén, ahonnan úgymond a „semmiből” a nagyjából várható csapat-érem mellett egy egyéni ezüstéremmel a zsebben távozott, ami nyilvánvalóan jelentősen árnyalja azt, amikor vele kapcsolatban „rossz szezonról” van szó, de hát mégiscsak a sportág egyik legjobb (bizonyos mutatók, pl. a VK-győzelmek száma alapján pedig ténylegesen is a legeredményesebb) versenyzőjéről beszélünk. Egyébként talán emiatt is sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Schlieri még mindig csak 25 éves, vagyis talán éppen most kerül a legjobb korba ahhoz, hogy az elmúlt időszak gondjait leküzdve ismét visszatérjen a mezőny élére. Szurkolói számára mindenesetre biztató lehet, hogy bár a nyáron nem sokat láttuk versenyezni, azt az egy futamot, amin elindult a nyári GP-ben viszonylag simán nyerte Hinzenbachban (jóllehet utána az osztrák nyári bajnokság már nem sikerült neki ennyire jól), úgyhogy azért mutatnak arra jelek, hogy talán nincsen már olyan messze az a bizonyos újabb nagy dobás Schlieritől.

Összességében véve, ha a fenti hármas jó formában lesz az csapat szinten is sok mindenre elég lehet, így például a Nemzetek Kupájában is esélyesek lehetnek a hagyományosan jó szereplés folytatására, a kérdés inkább egyelőre az, hogy rajtuk kívül kikre támaszkodhat majd leginkább Heinz Kuttin a csapat kijelölésekor. Ha a tavalyi eredményekből indulunk ki, akkor az eddig említetteken kívül csak a két évvel ezelőtti berobbanásához képest meglehetősen szürke szezont futó Thomas Diethart, valamint Manuel Fettner és Manuel Poppinger tudtak többé-kevésbé stabilan pontokat szerezni, ám igazán kiugró eredményt egyiküktől sem láttunk, míg a korábbi nagyok közül amolyan hírmondónak maradt Andi Kofler ennek nagyjából az ellentettjét mutatta be, hiszen egy-egy jobb eredmény a jelek szerint bármikor benne van, azonban igazán stabil jó formát már nagyon régen nem láttunk tőle.

SZLOVÉNIA

Az elmúlt néhány szezonban lépésről lépésre került egyre közelebb Peter Prevc előbb az élmezőnyhöz, majd amint az megvolt az összetett VK-győzelemhez, hiszen azok után, hogy a 2013/14-es szezonban viszonylag szoros meccsben lett második Kamil Stoch mögött, tavaly egészen az utolsó verseny utolsó ugrásáig versenyben volt Severin Freunddal a nagy kristálygömbért, ám végül az elképzelhető legkisebb különbséggel alulmaradt a némettel szemben. Pontosabban, a FIS szerint ugyebár 1729 ponttal holtversenyben végeztek a pontverseny első helyen, de a kettő azért mégsem ugyanaz, hiszen a trófea több győzelme miatt Freundnak járt. Ezek után alighanem sok szurkolója van vele úgy, hogy idén már Prevcnek „járna” a végső siker, és igazság szerint erre meg is van minden esélye, hiszen az évek során az egyébként még mindig csak 23 éves ugró egy végtelenül stabil versenyzővé érett, amit mi sem jelez jobban, mint hogy tavaly egyedüliként ő volt pontszerző az összes versenyen (amibe nyilván beletartozik, hogy ehhez el kellett utazni mondjuk Japánba is). Ha idén is hasonló teljesítményt látunk tőle, akkor ezúttal is ott lehet a végső sikerre esélyesek között, és ha így lesz, akkor talán előbb-utóbb a szerencse is mellé szegődik a végelszámolásnál.

Prevc egyénként azok közé a versenyzők közé tartozik, akikre a jó összetett szereplés mellett sírepülésben is érdemes odafigyelni, már csak azért is mert a szakági világkupában tavaly és tavalyelőtt is ő lett a győztes, na meg, ha csak egy napig is, de volt már világcsúcstartó is a vikersundi, rövid élete ellenére mégis sportágtörténeti mérföldkőnek számító 250 méteres repüléssel, így akár arra is jó esélye lehet, hogy Bad Mitterndorfban megszerezze első aranyérmét világversenyen.

S ha már sírepülés, a szlovénok egyébként is hagyományosan jók ebben a műfajban, elég, ha csak Jurij Tepesre gondolunk, aki a szezont egészen fantasztikus formában, egy 2. és egy 1. hellyel zárta Planicán – a sors furcsa fintora, hogy ezzel ő kaparta ki Freundnak a VK-ban a gesztenyét, de említhetjük a műfaj másik nagy fenoménját, Robi Kranjecet is, akinek a tavalyi viszonylagos gyengébb szereplés, és egy az őszi felkészülés során elszenvedett könyöksérülés ellenére ugyancsak jó esélye lehet majd a kulmi sáncon egy (talán utolsó?) nagy eredményre.

Emellett pedig érdemes lesz majd a csapatversenyeken is figyelni a szlovénok teljesítményére, hiszen az elmúlt években lassan már megszokhattuk, hogy ebben a versenyszámban is egyre komolyabb tényezővé váltak délnyugati szomszédaink. A fentebb említett hármason kívül az elmúlt szezonban Jernej Damjan, Nejc Dezman és Matjaz Pungertar számított rendszeres pontszerzőnek a csapatban, így feltehetőleg idén is rájuk építhet elsősorban Goran Janus szövetségi kapitány, de azért nem árt, ha a szemünket rajtatartjuk az utóbbi időben igencsak feljövő utánpótláson, gondolva itt elsősorban a tavaly a COC sorozatot megnyerő Anze Semenicre vagy a korábbi VK-futamgyőztes, a nyáron pedig egy-két év szünet után magáról újra hallató Jaka Hvalara, de ide vehetjük talán a Prevc család két fiatalabb tagját Cenet, és Doment is (utóbbi Klingenthalban debütálhat a Világkupában), akikbe a jelek szerint ugyancsak szorult némi tehetség.

JAPÁN

A japán csapat esélyeinek fejtegetését nem lehet nem Noriaki Kasaial kezdeni, aki az elmúlt egy-két évben már túl a negyvenen úgy versenyez egy olyan mezőnyben, amelyben nem keveseknek akár az apja lehetne (már a korát tekintve) mintha maga is a húszas éveiben járna, hiszen miközben szép lassan minden életkorra vonatkozó rekordot átír, még versenyképes is tud lenni, olyannyira, hogy Kuusamoban Simon Ammannal holtversenyben még egy emlékezetes győzelemre is futotta az erejéből (a két veterán – mert lassan már a majd’ tíz évvel fiatalabb Ammann is annak számít – nagy összeborulása a végén szerintem sokunknak volt emlékezetes pillanat, akárcsak az innsbrucki 3. helyük közös ünneplése), egyébként pedig stabilan gyűjtögetve a top10-es eredményeket az idény végén a 6. helyet szerezte meg az összetettben. Nyilvánvalóan adja magát a kérdés, hogy vajon meddig lehet még ezt a teljesítményt kitolni, hiszen ha 42 esztendősen tudott Kasai csúcsteljesítményt nyújtani, akkor ez 43 évesen sem tűnik lehetetlennek, de azért nem árt észben tartani, hogy az ő szereplése mégiscsak egyfajta csodája enneak a sportágnak. Éppen ezért azt nagyon nehéz lenne most megjósolni, hogy az évad végén hol lesz a veterán japán a rangsorban, mindazonáltal egy-két jó verseny még biztosan lehet Kasaiban, s különösen érdemes lesz őt figyelni a Sírepülő VB-n, ahol a technikájára építve talán a leginkább esélyes lehet egy világraszóló eredményre.

Az a tény persze, hogy az elmúlt évek ennyire Kasairól szóltak házon belül kicsit a többiek kritikája is, mert hogy a már jobb napokat is megért Daiki Iton és a rendszerint megbízható, de kevés igazán kiugró eredményt jegyző Taku Takeuchin kívül nem nagyon akadt olyan versenyzője Tomoharu Yokokawa kapitánynak, aki rendszeresen tudta volna szállítani a pontokat. A fiatalok pedig valahogy nem tudtak még eddig igazán meghatározóak lenni, még ha például Junshiro Kobayashi azért mutatott már ígéretes dolgokat, vagy hogy mást ne mondjunk, ezen a nyáron Kento Sakuyama nyerte a Grand Prix sorozatot, de ez utóbbi is inkább volt a következetes pontgyűjtögetés (és kellő számú versenyen való indulás) eredménye, mintsem valamiféle lehengerlő formáé. Persze előttük az esély, hogy egy remek téli szezonnal megcáfoljanak.

LENGYELORSZÁG

Az a fránya klingenthali bokasérülés, csak az ne lett volna, mondhatnák a lengyel szurkolók, hiszen így hiába várta VK-címvédőként, nagy tervekkel a tavalyi szezont Kamil Stoch, voltaképpen már azelőtt kiszállt a nagy kristálygömbért folytatott küzdelemből, hogy az egyáltalán elkezdődött volna. A műtétet és az azt követő néhány hetes kényszerű lábadozást követően persze azért vissza tudott térni Kamil a mezőnybe, sőt, amolyan karácsonyi meglepetésként már a Négysáncverseny nyitányán ott volt, ahol mindjárt negyedik lett, azért a formája érezhetően nem volt olyan, mint mostanában megszokhattuk. Még akkor is, ha egy-egy szép napot azért így is szerzett az érte szorítóknak a zakopanei és a willingeni győzelmével, de például a világbajnokság – egyéniben legalábbis – nem igazán sikerült, és azért az összkép is adott némi okot a „mi lett volna ha” típusú fejtegetésekre.

Ez persze már a múlt, és az új évad természetesen új lehetőséget kínál arra, hogy a lengyelek elsőszámú kedvence ismét visszatérjen a nagy kristálygömbért folytatott küzdelembe, saját maga egyébként egy szezon előtti sajtóeseményen a legjobb három elérését tűzte ki célként, amire, ha minden összeáll, meg is van minden esélye.

A kérdés már csak az, hogy vajon a többiek mennyire tudnak majd felnőni mellé, mert a hasonló sikerekhez, mint például a 3. hely a faluni vébé csapatversenyében elengedhetetlen egy stabil csapat. Márpedig bármennyire is szeretik a lengyelek hangoztatni – nem is minden alap nélkül – hogy mondjuk a Małysz-érával összevetve sokkal kevésbé egypólusú a jelenlegi csapatuk, azért az is tény, hogy amíg Stoch kényszerpihenője tartott, igencsak hiányzott egy húzóember Łukasz Kruczek együtteséből.

A leginkább stabil teljesítményt Stoch mellett tavaly Piotr Żyła nyújtotta, aki állandó jelleggel meg tudta vetni a lábát a pontszerzők között, olyan magasságokba azonban, mint jó három éve, amikor futamot is tudott nyerni ezúttal nem tudott ő sem. Tehetségekből pedig elméletileg nincs hiány, hiszen egy-egy alkalommal láttunk már remek teljesítményeket Jan Ziobrotól vagy Maciej Kottól is, de említhetjük Dawid Kubackit is, aki a nyár elején a COC-ban, majd a GP-n is egy ideig szinte legyőzhetetlennek látszott, más kérdés, hogy ebből mennyit sikerül majd átmentenie a téli szezonra. Rajtuk kívül pedig ott van még a Klemens Muranka, Aleksander Zniszczoł vagy az egy év kihagyás után visszatérő korábbi junior világbajnok, Jakub Wolny által fémjelzett generáció, akiktől hosszú távon ugyancsak sokat várnak a lengyelek, és ha ki tudnak teljesedni, akkor jó időre biztosíthatják helyüket a nagy nemzetek között.

És a többiek…

A hat legjobb csapat mögé a nemzetek rangsorát alapul véve tavaly a csehek tudtak a leginkább felzárkózni, akiknek láthatóan jót tett Richard Schallert érkezése a kapitányi posztra, ráadásul úgy tűnik, hogy Jan Matura három évvel ezelőtti, sajnos egyszerinek bizonyuló fellángolását követően ismét van egy igazi húzóembere a csapatnak. Roman Koudelka ugyanis tavaly vitathatatlanul élete szezonját futotta, hiszen négyszer is győzni tudott, sőt, karácsony előtt még többször viselhette a sárga trikót is, és bár végül nem sikerült tartania a lépést az összetett éllovasival, összességében szégyenkezni valója sem lehet az összetett 7. helyezéssel. Valami hasonlóval alighanem idén is kiegyeznének a csehek, már csak azért is, mert rajta kívül viszont nem nagyon akad olyan versenyzőjük, akinek hasonló eredményekre lenne esélye, hiszen a korábbi VK-győztesük, Jakub Janda ugyan még itt van a mezőnyben, igazán kimagaslót az utóbbi időben nem láttunk tőle, és nagyjából hasonló Lukas Hlava helyzete is, aki szintén nehezen tud kitörni a középmezőnyből, sírepülő specialistájukra, Antonin Hajekre pedig ebben az idényben már nem számíthatnak, miután nemrég bejelentette visszavonulását.

Bizonyos szempontból hasonló helyzetben vannak a svájciak is, ahol már évek óta Simon Ammann jelenti az etalont, aki annak ellenére, hogy pályafutása zenitjén már túl van, a rutinjára építve még jócskán képes lehet borsot törni az élmezőny orra alá. Mindezt tavaly két győzelemmel és összességében öt dobogóval bizonyította, igaz a szezonját a sikerek mellett a két Négysáncversenyen történt bukása (videón az bischofshofeni esés) is legalább ennyire meghatározta, amelyet követően egyébként több hetet ki is hagyott. A turné tehát – utolsóként a nagy versenyek közül – úgy tűnik, továbbra sem adja meg magát Siminek, bár ha a másik oldalról nézzük, akkor nyilván egyfajta plusz motivációt is jelenthet neki a gyűjteményéből még egyedül hiányzó cím megszerzése a folytatásra nézve. Erre az évadra egyébként már új edzővel készülnek a svájciak, ugyanis Martin Künzle a továbbiakban a svájci utánpótlással foglalkozik, míg helyét a kapitányi poszton Pipo Schödler vette át. Mindez egyébként rávilágít a helvétek elsődleges problémájára, nevezetesen, hogy Ammann mögött továbbra sem igazán látszik egy olyan utód, aki a négyszeres olimpiai bajnok sikereinek nyomába érhetne. A legközelebb ehhez jelenleg vitán felül Gregor Deschwanden van, aki az elmúlt években stabil VK-pontszerzővé érett, de az Ammann-féle sikerekkel ezek az eredmények még egyelőre nem összemérhetők.

Persze még mindig jobb, ha legalább egy húzónév van a csapatban, mintha egy sincs, mint a finneknél, akik annak ellenére, hogy edzőt is váltottak (Pekka Niemelä helyett érkezett a Jani Klinga-Kari Ylianttila páros) a tavalyi évadban is megragadtak a középmezőny végén, úgy ahogy rendszeres pontszerzésre pedig csak ketten, Lauri Asikainen és a fiatalok közül a legígéretesebbnek látszó Jarkko Määttä voltak képesek. Pedig bármilyen furcsa, nevek szintjén az elmúlt évek agóniája ellenére még mindig nem állnak rosszul, hiszen Ville Larinto vagy Anssi Koivuranta személyben több korábbi futamgyőztes versenyző is van a csapatban. Csak éppen egyikük sem volt még csak a közelében sem a korábbi jó formájának, és nagyjából ez áll a két nagy „újrakezdőre”, azaz a magánéleti botrányai mellett öt-hat éve még az eredményeivel is kitűnő Harri Ollira illetve a veterán Janne Ahonenre, még úgy is, hogy a hírek szerint a felkészülésbe egy-egy alkalom erejéig még a legendás mestert, Hannu Lepistöt is bevonták. Pedig 2017-ben Lahtiban rendezik a világbajnokságot, így már csak az ottani hangulat miatt is jó volna, ha a komoly tradíciókkal rendelkező ország válogatottja tartósabban elmozdulna végre a holtpontról.

Kicsit hasonló cipőben járnak az oroszok is, ahol a korábbi szlovén kapitány, Matjaz Zupan próbálja meg felhozni a fiatalokat (elsősorban Vladislav Boyarintsevet, Ilmir Hazetdinovot és Mikhail Maksimochkint említhetjük) egyelőre inkább kevesebb mint több sikerrel. Ugyanakkor azért nem szabad róla megfeledkeznünk, hogy az elmúlt években az oroszok (többek között az olimpiához is kapcsolódóan) jelentős infrastrukturális fejlesztéseket hajtottak végre, aminek hosszabb távon azért az eredményeiken is jó eséllyel mutatkoznia kell majd. És persze szólnunk kell a csapat nagy öregjéről, Dmitriy Vassilievről is, aki az utóbbi időben ugyan nemigen tud stabilan jó teljesítményt nyújtani, de egy-egy jó ugrása azért mindig akad (amire jobb példa, mint a Vikersundi 254(!) méteres repülés (amelyet megállni ugyan nem tudott, talán nem is kell), így adott esetben egy-egy versenyen ő is okozhat meglepetést.

Ami pedig a (síugrás szempontból) még kisebb nemzeteket illeti, nekik általában már egy-egy pontszerzés is sokszor sikernek minősül, mint például a franciáknál, ahol ez tavaly Vincent Descombes Sevoienak és Ronan Lamy Chappuisnek is három-három alkalommal sikerült. Máshol, mint például az olaszoknál, csak egy igazán pontszerző-esélyes versenyző szerepel a csapatban Davide Bresadola személyében, aki tavaly egy ízben még a top10-et is elcsípte. Érdemes még megemlíteni a bolgár Vladimir Zografskit is, akit a szövetségi kapitány szerepét betölőt édesapja, Emil mellett a hírek szerint maga Alex Pointner látott el tanácsokkal a felkészülési időszakban, a céljuk pedig nem más, hogy visszatérjenek az egy-két évvel korábbi szintre, amikor a 2011-es junior világbajnok rendszeres pontszerzőnek számított a Világkupában. Az eddig említetteken kívül pedig még egy visszatérőre hívnám fel a figyelmet, a kanadai Mackenzie Boyd-Clowes ugyanis egy év szünet után visszatért a síugráshoz, aki a kihagyása előtt többször is tudott pontszerző lenni, ráadásul sírepülésben kifejezetten jól szerepelt, a legjobb eredményét (9. hely), ráadásul éppen a VB helyszínén, Bad Mitterndorfban tudta elérni…

Végezetül pedig, bár többé kevésbé valószínűleg a fentebbi szövegből nagyjából a Kedves Olvasó is kikövetkeztethette, álljon itt egy szubjektív erősorrend, azaz ahogy én látom az erőviszonyokat (hangsúlyozottan még az első klingenthai edzések előtt):

***** Severin Freund, Peter Prevc

**** Kamil Stoch, Stefan Kraft

*** Andreas Wellinger, Anders Fannemel, Michael Hayböck

** Gregor Schlierenzauer, Roman Koudelka, Rune Velta

* Noriaki Kasai, Simon Ammann, Richard Freitag, Jurij Tepes, Daiki Ito

Kommentek: 0 komment

comments powered by Disqus

Követők

Síparadicsom bendzsi98 adammalysza repens GeoCucc McDave contador96 zbigniew gabesz19 Neuner 79 contador1996 realniku

Elérhetőségünk