Valószínűsíthetően nincs olyan szurkoló, (még ha éppen csak most szeretett bele ebbe a gyönyörű sportágba, akkor sem), aki ne tudná, hogy mekkora szerepet játszik a versenyek alakulásában a szél, hiszen manapság, főleg mióta a kompenzációs szabályokat alkalmazzák, szinte „minden” erről szól. Nem csoda, ha az utóbbi időben nem csak a sportág berkein belül, hanem a különböző fórumokon is olykor komoly viták tárgyát képezi az időjárás, vagy éppen a zsűri egy-egy döntése. Ennek ellenére (legalábbis tapasztalataim szerint) viszonylag kevesen ismerik igazából a szélmérés, a szélkompenzáció, illetve a zsűri döntéseinek hátterében álló mechanizmust, így ebben a posztban ennek a témakörnek jártunk részletesen utána, egyfajta ismeretterjesztő szándékkal is. A síugrást már régóta rendszeresen követők számára azért a legtöbb dolog feltehetően nem lesz teljesen ismeretlen, hiszen azért sok szó esik erről a témáról, mégis abban bízom, hogy még számukra is tudunk egy-két érdekes újdonsággal szolgálni.

Két évvel ezelőtt, amikor még éppen csak, hogy elkezdem írni a Síparadicsom Blogra, megjelentettem már ezt az írást, (persze már elég régen ahhoz, hogy feledésbe merüljön). Aktualitása ugyanakkor a témának még ma is ugyanúgy van, ezért talán nem hiábavaló leporolni az akkori cikket, természetesen a jelenleg aktuális helyzet szerint kiegészítve és pontosítva, amit akkor írtam.

Ha megkérdeznénk a szurkolókat, hogy mit szeretnek legkevésbé látni egy síugró versenyen, akkor valószínűleg 10-ből 9-en az adó-vevőjén keresztül éppen a versenyt koordináló Walter Hofert említenék, hiszen ebből biztosan következtethetünk arra, hogy „már megint” gond van a széllel. Azt mindenki tudja, hogy ha túl erős a szél, akkor nem engedik leugrani a versenyzőket, sőt legtöbbeknek még a „szélkorridor” varázsszó is ismerősen csenghet, de a helyzet azért nem ilyen egyszerű, hiszen az „erős szél” egy elég tág kategória, valójában annak, hogy nem lehet éppen ugrani többféle, összetett oka lehet.

De még mielőtt erre rátérnénk, induljunk el onnan, hogy hogyan is történik a szélmérés, hiszen majd a későbbiekben a kompenzációt is ezen keresztül lehet jól megérteni. A versenyek során a sánc mellett több ponton elhelyezett 3 dimenziós szélsebesség mérő műszerekkel (ún. anemométerekkel) folyamatosan mérik a szélerősséget, valamint a szél irányát. Ezeknek a műszereknek a száma a sánc méretétől függ, a Nemzetközi Síszövetség irányadóként a normálsáncok esetében 5, a nagysáncok esetén 7, a sírepülő sáncok esetében pedig 10 mérési pontot ír elő, amelyeket a sánc K-pontjához viszonyítva meghatározott helyeken kell elhelyezni (lásd az erről szóló táblázatot), bár a gyakorlatban azért előfordulnak eltérések, pl. a normálsáncokon is egyre inkább már 7-et használnak. Ezeket egyébként a közvetítések során mi is jól láthatjuk azon a bizonyos szélmérő grafikán, amelyet akár külön, akár a sáncra vetítve is meg szoktak mutatni, és amihez egyébként hasonló, (de ettől természetesen részletesebb, több információt mutató) áll Miran Tepešék rendelkezésére is, amelyen egyben jól szemléltethetőek azok a kritériumok, amelyeknek a szélnek meg kell felelni ahhoz, hogy a versenyző zöld jelzést kaphasson.

Minden egyes mérési ponton figyelik ugyanis a szél abszolút erősségét (iránytól függetlenül), valamint a változékonyságát (lényegében a turbulenciát), amelyekre veszélyességi kritériumot írnak elő. Ha a szélérték túllépi a megengedett erősséget, azt számunkra a grafikán az adott érték pirosra váltása jelzi, míg a túl erős turbulenciát a szélirányt jelző nyilak pirosra váltása mutatja.

Míg az előbbiek elsősorban a versenyzők biztonságát hivatottak szolgálni, a fair verseny biztosítása érdekében a FIS alkalmaz egy szélfolyosó (avagy szélkorridor) értéket is külön-külön a sánc alsó és felső szektorára, (amelyet az ott lévő mérési pontok összegzéséből kapott értékkel vetnek össze). Ebben az esetben már nem az abszolút szélértéket veszik figyelembe, hanem annak csak a lejtővel párhuzamos komponensét (szemléletesen, hogy hátszél, avagy szembeszél fúj-e), azaz ha csak ezt néznénk, akkor oldalszélből akár erősebb is beleférne, lévén ez a komponens itt egyáltalán nem jelenik meg. Amennyiben ez az érték kívül esik a szélkorridor értékeken akkor nálunk a grafikán ezt a lejtő megfelelő részének pirosra váltásával, vagy a sáncra vetített grafika esetében a „STOP”-táblával jelzik. Alapszabály, hogy ha akárcsak egyetlen érték is piros ezek közül, az indítási procedúrát meg kell szakítani, azaz ilyenkor áll a verseny.

De maradjunk még egy kicsit a szélkorridornál, hiszen ezzel kapcsolatban fontos tudni, hogy a jelenleg az esetek többségében használt +/- 1 m/s-os (az elmúlt évekhez képest kicsivel szűkebb) sáv nem egy fix határt jelöl, ugyanis ebben az esetben a viszonyítás alapja nem a kvázi „szélcsend”, hanem az a verseny megkezdésekor mért átlagos szélérték, amelyhez ekkor a megfelelő beülőt is megválasztják.

Következésképp, ha a szélérték kívül esik a szélkorridor értékeken, az – a közhiedelemmel ellentétben – nem is feltétlenül jelent veszélyesen erős szelet, hiszen egy leegyszerűsített példával élve elég, ha a verseny elején egy viszonylag masszív, mondjuk 1,2 m/s-os szembeszél egyszer csak eláll, a szélfolyosó ekkor is „pirosat” jelez, holott nem erősödött, hanem éppen hogy gyengült a légmozgás.

Már csak azért is nevezhetjük amolyan kisebbik rossznak, ha a szél csak a szélfolyosó értékeken esik kívül, mert erre a zsűri, hogy nevén is nevezzük a tagjait: a technikai delegált, a technikai delegált helyettese, illetve a helyi versenyigazgató (aki a „Chief of Competition” címet viseli, és nem összekeverendő a „Race Director”-ral, azaz Walter Hoferrel, sajnos magyarra mindkettőt versenyigazgatónak lehet a legjobban lefordítani, pedig a kettő nem ugyanaz) a beülő mozgatásával tud reagálni, ugyanis ebben az esetben a szélkorridor viszonyítási pontja is változik, így a korábban a határokon kívül eső szélérték ismét a még elfogadható tartományba eshet.

Ezen a ponton kerül képbe a beülőkompenzáció, hiszen míg korábban a beülőváltoztatás minden esetben a sorozat újraindításával járt, addig az új szabály szerint erre már nincs szükség, így sokkal tágabb mozgástere van a versenyirányításnak a korábbiakhoz képest. Sőt néhány éve ilyen lehetősége már az edzőknek is van, igaz ők csak lefelé, és maximum 5 beülőt módosíthatnak, amelyért a versenyző (hogy a korábban tapasztalt gyakori „takitikázásnak” elejét vegyék) csak akkor kapja meg a kompenzációt, ha az ugrása eléri a zsűritávolság 95%-át.

A kompenzációs értékeket egyébként részben fizikai, tudományos modellek alapján, részben pedig tapasztalati, illetve statisztikai úton határozzák meg (ez utóbbi alapját az elmúlt néhány évből az aktuálisan legjobb 30 ugró K-pont és a zsűritávolság között végrehajtott ugrásai képezik). Hogy konkrét számot is említsünk, nagyon leegyszerűsítve, de azt lehet mondani, hogy 1 méter változtatás a nekifutó hosszában közelítőleg a zsűritávolság 3%-val változtatja meg az ugrás hosszát (ennek ellenére, lévén nincs két egyforma sánc, minden helyszínen külön elvégzik ezt a számítást), majd a kapott távolságot egyszerűen átváltják pontokra, így alakul ki a számunkra ismerős pont/méter érték.

szélkompenzáció számítása ennél egy kicsivel ennél összetettebb, (bár a lényege ugyanez, egyszerűen a szél méterekben kifejezett hatását számítják át pontokra) hiszen még mielőtt pontozásról beszélhetnénk, először át kell hidalni azt a problémát, hogy a több mért szélértékből (amelyeknek itt is csak a lejtővel párhuzamos komponensét veszik figyelembe) egyet kell csinálni, ami aztán a kompenzáció számítás alapja lesz. Hogy ez mennyire nem triviális dolog, azt jól mutatja, hogy míg a kezdetekkor egyszerűen csak a mért értékek átlagából számoltak, ma ez a különböző tudományos vizsgálatok és az edzői visszajelzések eredményeként már egy súlyozott átlagszámítással történik, azaz a sánc egyes pontjain mért szelet eltérő súllyal számítják bele az összesített szélértékbe. A súlyokat táblázatosan, de ami sokkal szemléletesebb, diagramon is ábrázoltuk (melyet a kisképre kattintva tekinthettek meg teljes méretében), hangsúlyozva, hogy ezek megint csak irányadó értéknek tekinthetők, a gyakorlatban igyekeznek ezt is hozzá igazítani az aktuális sáncprofilhoz. A lényeg persze azért így is leszűrhető, hiszen a diagramokon jól kirajzolódik, hogy mivel nagy általánosságban leginkább a repülés középső szakaszában mért szélértékek befolyásolják az ugrás távolságát, ezeket veszik a legnagyobb súllyal figyelembe a számításnál is. (A legtöbb sánc esetében ez a K-ponthoz viszonyított 45-60%-os tartomány, ahol a súlyozógörbék csúcsa van, a lejtőnek közvetlenül a „pukli” utáni, már meredekebb része. Hogy konkrét példával éljünk, egy K120-as sáncon ez durván az 55-70 m közötti tartományt jelenti). Ha az előbbieket a gyakorlatra szeretnénk lefordítani, akkor azt mondhatjuk, hogy ha a sok szélérték közül valaki az igazán mérvadó információra kíváncsi, akkor figyelje a sánc közepén lévő értékeket.

Ezzel a lényeget össze is foglaltuk, azonban a rendszer még további finomságokat is figyelembe vesz. Például a gyorsan változó körülmények között az sem elhanyagolható szempont, hogy az ugró az egyes mérési pontokat más időpillanatban éri el, ezért ezek eltérő időben aktiválódnak, és onnantól kezdve 5 másodpercen keresztül rögzítik a szélértéket. Az első mérési pont az elugrás előtt kb. 2 másodperccel, míg a legutolsó mérési pont akkor, amikor a versenyző a röppálya közepén tart, azaz mintegy 3 másodperccel a landolás előtt.

Ezen kívül újabban már azzal is számolnak, hogy ha valaki nem ugrott el például az utolsó szélmérési pontigakkor azt az értéket neki természetesen nem veszik figyelembe, de azzal a kitétellel, hogy ha valaki nagyon rövidet ugrik, akkor a távolságtól függetlenül normálsáncon legalább 3, nagysáncon 5, sírepülő sáncon pedig 7 adat mindenképpen beleszámít a kompenzációba.

Innentől kezdve a számítás elve, mint már említettük hasonló a beülőmódosításnál látottakhoz, annyi csavarral, hogy miután a tapasztalatok szerint a rendszer a hátszél negatív hatását nem tudta eléggé ellensúlyozni immár második éve 21%-al nagyobb súllyal veszik figyelembe a hátszelet a pontszámításnál, mint az azonos erősségű szembeszelelet.

Egyébként ha a beülőkompenzációhoz hasonlóan itt is szeretnénk egy viszonylag egyszerű, de jól megfogható értéket mondani, akkor nagyságrendileg úgy lehet számolni, hogy 1 m/s szembe vagy hátszél jó közelítéssel (HS-36)/20 méter változást okoz az ugrás távolságában (a HS természetesen a zsűritávolságot jelöli, ha csak a példa kedvéért ezt egy nagyjából átlagos nagysáncnak megfelelően 136 méternek vesszük, akkor 1 m/s szélváltozás a képlet szerint éppen 5 méter változást jelent a távolságot tekintve).

Bár nem szorosan a szélméréshez tartozik, de viszonylagos aktualitása miatt egy érdekességet még talán érdemes idefűzni, nevezetesen, hogy a kompenzációs pontok – mint az Simon Ammann oberstdorfi bukása során felszínre került – a „95%-os szabály” alkalmazásánál is szerepet kapnak. A szabály lényege egyébként az, hogy azok a versenyzők, akik a kvalifikáción vagy az 1. sorozatban elérik a leghosszabb ugrás 95%-át, de nem tudják megállni az ugrást mégis továbbjuthatnak a következő körbe. Mindez elvileg tiszta és világos, ám az Ammann-eset kapcsán Walter Hoferék ezt pontosították, miszerint a szabály (bár a hivatalos, a FIS honlapról letölthető szabálykönyv erről egyébként furcsa módon nem ír) pontosan úgy szól, hogy bukás esetén a szél- és beülőkompenzáció figyelembe vételével meghatározott leghosszabb ugráshoz (itt a pontokat átváltják méterre és hozzáadják/levonják a tényleges távolsághoz/ból) képest kell elérni a 95%-ot a továbbjutáshoz.

Érdekesség, hogy ez a "kompenzációval együtt leghosszabb" ugrás akkor Oberstorfban nem is Peter Prevcé volt, aki ténylegesen a legmesszebb (139,5 méterre) jutott, hanem Stefan Krafté (136,5 méter)!

Amolyan zárszóként evezzünk valamivel szubjektívebb vizekre, hiszen az új szabályok 2009-es bevezetése óta, a vitathatatlan érdemei elismerése mellett sok kritika is érte a rendszert, leginkább amiatt, hogy nem kiforrott, és hogy nem elég átlátható, bár ezek egy része azért mára talán elhalkult, (hiszen egy ilyen mértékű váltás után szinte természetes a nagyközönség az újtól való bizonyos fokú idegenkedése, miért tagadnám, a kezdetekkor jómagam is így voltam vele).

Ezzel együtt azt kár lenne tagadni, hogy a kompenzációs rendszer olyan értelemben nincsen kész (és tán nem is lesz az sosem), hogy folyamatosan fejlesztenek, javítanak rajta, bár ezt én személy szerint inkább látom egy pozitív folyamatként.

Egyébként, ami talán tényleg tökéletlensége a rendszernek, hogy akár a beülő-, akár a szélkompenzáció esetében egy lineáris összefüggéssel közelít egy nyilvánvalóan nem lineáris problémát (bár gondoljunk bele, ha kitalálnának egy nagyon pontos, de bonyolult formulát, azt hogy lehetne a nézők felé kommunikálni), így szükségszerűen nehezen tudja kezelni az extrém eseteket. Ezzel együtt, ha nem is adja vissza teljesen pontosan a körülményeket, mindenképpen fairebb viszonyokat teremt, mint a korábbi rendszer, arról nem beszélve, hogy így a nézők számára is egy fontos tájékoztatást nyújt azzal, hogy láthatjuk a széladatokat. Arra az inkább már filozófiai kérdésre meg, amit sokan, akik szívük szerint inkább a régi „klasszikus” rendszert állítanák vissza tesztnek fel magukban, hogy kell-e egyáltalán a körülményeket pontozni, mondván, hogy „ez nem teremsport” én magam nem válaszolnék, megtette ezt a FIS, amely egyértelműen az igenre szavazott, és a jelek szerint nem is szándékozik letérni a kijelölt útról.

Végezetül szeretnék köszönetet mondani a világkupa versenyek állandó versenyigazgató helyettesének, Miran Tepešnek, amiért akárcsak két éve, úgy idén is készséggel állt rendelkezésünkre a felmerülő kérdésink megválaszolásában, ezzel nagy segítséget nyújtva ennek az írásnak a létrejöttében.

Kommentek: 0 komment

comments powered by Disqus

Követők

Síparadicsom bendzsi98 adammalysza repens GeoCucc McDave contador96 zbigniew gabesz19 Neuner 79 contador1996 realniku

Elérhetőségünk