Már csak négyet kell aludni, és péntek este a klingenthali kvalifikációval megkezdődik a 2014-15-ös síugró világkupa sorozat, amelyre az elmúlt évekhez hasonlóan a várakozást fokozandó ezúttal is kétrészes felvezetéssel készültünk, amelyek közül az elsőben az új évad legfontosabb tudnivalóit, és a kisebb szabálymódosításokat tekintettük át, míg a mostani részben azt próbáljuk megjósolni, hogy kikről szólhat majd elsősorban az idei szezon.

Ha emlékeim nem csalnak, akkor egy-két éve kezdtem már előzetest ezzel a gondolattal, de nem tudom megállni most sem, hogy leírjam, miszerint mindig van ezeknek a szezonnyitót megelőző napoknak egyfajta különleges varázsa, hiszen tulajdonképpen ez az egyetlen pillanata az idénynek, amikor úgymond „minden lehetséges”, hiszen ilyenkor még mindenki elviekben tiszta lappal indul (ami persze teljesen sosincs így). Mindenesetre ebből következik az is, hogy ez az a pont, amikor a legkevesebbet tudunk az erőviszonyokról is, amiben persze benne van az is, hogy egy-két hétvége után sokkal okosabbak leszünk, mint most, ám ennek ellenére igyekszünk az alábbiakban csapatról-csapatra felmérni az esélyeket, és úgy általában egyfajta összképet adni arról, hogy ki milyen előjelekkel várhatja a rajtot.

Az elmúlt esztendőkben egyébként kifejezetten érdekes dinamikája volt a mezőnyben az erőviszonyok alakulásának, hiszen a 2012/13-as idényt még úgy fejeztük be, hogy az akkor második nagy kristáylgömbjét nyerő Gregor Schlierenzauer abszolút kimagaslott a mezőnyből, ám az olimpia éve nem hozott számára hasonló folytatást, ellenben kialakulni látszott elsősorban Freunddal, Prevccel és persze Kamil Stochhal egyfajta szélesebb élmezőny, ahol egy-egy versenyen sokszor nüanszok döntöttek a helyezésekről, és a legvalószínűbbnek most is az látszik, hogy (persze az osztrák zsenit sem elfelejtve) idén is közülük kerülhet majd ki az összetett győztese.

  LENGYELORSZÁG

Az illendőség ezúttal is azt kívánja, hogy a címvédővel kezdjük a kristálygömbre esélyes versenyzők számba vételét, annál is inkább, hiszen a lengyel síugrást Adam Małysz óta nem látott magasságokba repítő, s az elmúlt években a szemünk előtt igazi klasszissá érő Kamil Stoch idén is az egyik, ha nem a legnagyobb favoritnak számít. Igaz, az idei szezon több szempontból is más lesz a 27 éves lengyel számára, mint az eddigiek, hiszen míg az elmúlt években rendszerint ő volt a kihívó a különböző címekért folytatott csatában, idén ő lesz az, akit leginkább mindenki le szeretne majd győzni.

Persze kellemes gondok ezek, de azért nem hiába tartják úgy, hogy megszerezni mindig könnyebb valamit, mint megtartani, és hogy síugrásban ez mennyire így van, azt talán mi sem mutatja jobban, mint hogy a világkupában legutóbb éppen tíz esztendeje Janne Ahonen tudott újrázni a 2004/05-ös idényben. Ugyanakkor tény az is, hogy az elmúlt néhány esztendőt figyelve Stoch teljesítményére egyfajta következetes fejlődés volt jellemző, amelynek eddig a csúcspontja a tavalyi évad volt a két olimpiai arannyal és a nagy kristálygömbbel, és miután a külső feltételek nem változtak, és különösebben sérülések sem hátráltatták, minden esélye megvan rá, hogy magabiztosan vágjon neki a címvédő hadjáratnak.

Jan Ziobro és Kamil Stoch révén tavaly 1980 után arattak kettős győzelmet a lengyelek Engelbergben, ám a mosani csapatot elnézve talán nem kell ennyit várniuk a következőre.

Stoch mellett persze azért szép lassan a lengyel válogatott is egyre komolyabb tényezővé kezdett válni, hiszen rajta kívül az elmúlt években hárman, Piotr Zyła, Jan Ziobro és Krzysztof Biegun (jóllehet utóbbi azért nem kevés szerencsével) is tudtak már versenyt nyerni, de említhetjük az eddig még nyeretlen, de rendre stabilan a legjobb 15 környékén szereplő Maciej Kotot, vagy a még mindig nagy ígéretként számon tartott Klemens Murankat is, és akkor a friss junior világbajnok Jakub Wolnyról nem is beszéltünk. Van tehát kire építeni Łukasz Kruczek szövetségi kapitánynak, s most talán az sem tűnik túl merész célkitűzésnek, hogy néhány éven beül csapat szinten is utolérjék a hagyományos nagy nemzeteket, amihez az egyik első lépcsőfok a már egyre inkább érő első csapatverseny-győzelem begyűjtése lehetne a világkupában, amelyhez közel már sokszor jártak a lengyel sasok, de talán az idei év lehet az, amikor valóban felállhatnak a dobogó tetejére.

AUSZTRIA

Kicsit messziről közelítve akár kezdhetnénk azzal a költői kérdéssel is az osztrák csapat bemutatását, hogy vajon gondolta-e volna Alexander Pointer, a sógorok leköszönő sikeredzője, azon a bizonyos vasárnap délután Zakopanéban, amikor magából kikelve csaknem nekiment a versenyen zsűritagként dolgozó Heinz Kuttninnek, hogy a majdani utódjával kiabál?

Persze sok jelentősége a fenti incidensnek a dolog nyilvánvaló pikantériáján kívül aligha van, viszont tény, hogy sok minden változott az utóbbi időben az osztrákoknál, hiszen a nyári edzőváltás mellett bizony a csapat is kissé kicserélődött a pointneri „aranygenerációhoz” képest, miután eltérő okokból, de két korábban meghatározó versenyző, Thomas Morgenstern és Martin Koch is szögre akasztották a sisakjukat, míg mások, mint például Wolfgang Loitzl vagy Andreas Kofler ugyan még aktívak, de igazán nagy eredményeket az elmúlt időszakban egyiküktől sem láttunk.

Nem túlzás hát talán azt mondani, hogy kicsit új csapatot is kell építenie Kuttinnek, és bár a mérce Ausztriában soha nem lehet más, mint a győzelem, egyelőre azért úgy néz ki – és ez egyben sokat elárul az osztrák utánpótlásban rejlő tartalékokról – hogy az alapok adottak mindehhez.

Heinz Kuttin és Thomas Morgenstern itt még közösen tartanak sajtótájékoztatót, de az idei szezonban csak előbbit láthatjuk majd rendszeresen a versenyeken. 

A sok változás közepette az állandóságot a csapatban az osztrákok most már egyértelműen elsőszámú klasszisa, Gregor Schlierenzauer képviseli, aki ugyan a tavalyi év végén még meglebegtette, hogy esetleg, ha csak egy időre is, de abbahagyja az ugrást, ám végül úgy tűnik, hogy a kapitányváltással Schlierinek is sikerült új motivációt találnia. Egyébként vannak arra utaló jelek, sőt egy nem rég megjelent interjúban maga Alexander Pointner is utalt erre (ha nem is direktben, de félig-meddig primadonnaként jellemezve most már csak egykori versenyzőjét), hogy a váltásban Schliernzauernek is volt némi szerepe, az pedig többé-kevésbé nyílt titok, hogy voltak közöttük súrlódások az elmúlt időszakban.

A dolog másik oldala persze, hogy alighanem az osztrák szövetség sem szerette volna minden áron maga alatt vágni a fát a csapat körüli feszültség fenntartásával, és végső soron önmagában az, hogy a(z akár külön)véleményének rendszerint előszeretettel hangot adó Schlierenzauer szavára is adnak egy ilyen döntésnél, valahol ésszerűnek is nevezhető, hiszen a még mindig csak 24 éves klasszis teljesítményére azért tényleg szinte mindig lehetett támaszkodni az elmúlt években, olyannyira, hogy még egy az ő mércéi szerint rossz évben is (az összetett 6. helyén végzett 2 győzelemmel) a csapat legjobbja tudott lenni.

Kimondani egyébként sosem mondta ki, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha a tavalyi gyengélkedés okát elsősorban lélektani tényezőkben keressük, hiszen köztudott, hogy Schlieri kifejezetten az olimpián szeretett volna nagyot alkotni, amivel talán egy kicsit túlságosan is nagy nyomás alá helyezte magát, ami miatt idővel egyre inkább görcsössé váltak az ugrásai. Idén viszont új edzővel, ő is tiszta lappal indulhat, és ha minden feltétel adott, akkor ismét a versenyben lehet a világkupa-győzelemért.

Thomas Diethart újévkor alaposan meglepte a világot (és talán saját magát is) azzal, hogy a semmiből érkezve megnyerte a Négysáncversenyt, vajon idén is így folytatja?

Thomas Diethart a tavalyi évad nagy felfedezettje volt az osztrákoknál (meg egyébként is), akinek az üstökösszerű berobbanása, és a Négysáncverseny-győzelem előtt egy-két fanatikuson kívül a nevét sem sokan ismerték, ehhez képest a síugrósportjáról nem különösebben híres Alsó-Ausztriából érkező versenyzőből néhány nap leforgása alatt nemzeti hős, és nem mellesleg turné-győztes lett. A Négysáncon gyűjtött lendület az év végén az összetett 8. helyéig repítette Diethartot, ám alighanem az idei szezon lesz inkább vízválasztó abban a tekintetben, hogy vajon képes lesz-e hosszútávon is megragadni az élmezőnyben. Diethart mellett egyébként Stefan Kraft és Michael Hayböck jó teljesítményében is bízhatnak az osztrákok, hiszen, ha az üstökösszerűen berobbanó csapattárs mellett kicsit kevesebb visszhangot kapott az ő teljesítményük, azért mindketten rendszerint ott voltak a legjobb 10 környékén, és mindkettejükkel kapcsolatban elmondható, hogy bőven van potenciál a versenyzésükben, a nagy kérdés persze az, hogy az igazi áttörésre, azaz az első sikerre meddig kell még várniuk.

NÉMETORSZÁG

A tavalyi évad többek között az évek óta egyre jobban kinéző német csapat számára is áttörést hozott, hiszen megannyi „majdnem-siker” (értsd ezüst és bronzérem) után az olimpiai csapatversenyben világversenyen is aranyérmes lett Werner Schuster együttese, akik idén talán a mezőny legsokoldalúbb és legerősebb keretével várhatják a hazai évadnyitót. Egyéniben elsősorban Severin Freund számított tavaly a csapat zászlóshajójának, aki ha egy kicsit korábban lendül formába, akkor könnyen lehet, hogy nem „csak” egy összetett 3. helyet és egy sírepülő világbajnoki címet vihetett volna haza a végén, ám ahogy mondani szokás, ami késik, nem múlik, s bizony könnyen lehet, hogy az idei már a németek szezonja lesz a világkupában is.

Ezúttal Freund éve következik?

Ebben a tekintetben egyébként elképzelhető, hogy lassan a 19 esztendős Andreas Wellingerre  is oda kell majd figyelnünk, aki egy remek bemutatkozó évet követően tavaly ismét egy jó szezont futott, mi több, Wisłaban megszerezte élete első győzelmét is, és egyre inkább kezdi megvetni a lábát a legjobbak között, amivel többek között a szponzorok figyelmét is sikerült felkeltenie, így történt, hogy a jól ismert svájci csokoládégyártó cég jóvoltából ő „örökölte” a visszavonuló Martin Schmitt az évek során ikonikussá vált lila sisakját. A kérdés már csak az, hogy vajon hamarosan az eredmények is a németek egykori közönségkedvencét idézik majd?

Érdekes lesz figyelni Richard Freitag teljesítményét is, aki tavaly balszerencséjére éppen akkor futott egy kicsit gyengébb szezont, és került ki az olimpiai négyesből, amikor a csapat felért a csúcsra, így viszont kétszeresen is éhes lehet a sikerre az őt tavaly hátráltató lábközépcsont-törést a jelek szerint lassan maga mögött hagyó versenyző. Az említetteken kívül mindenképpen érdemes lesz figyelemmel kísérni az oroszlánkörmeit már egyszer-egyszer ugyancsak megmutató Marinus Kraus, Andreas Wank, Karl Geiger, vagy a már-már veteránnak számító, de még egy újabb szezonnak nekivágó Michael Neumayer teljesítményét is, akikkel együtt alkothatnak igazán bivalyerős együttest idén is a német sasok.

SZLOVÉNIA

A szlovénok ugyancsak erős szezont tudhatnak maguk mögött, nem utolsósorban annak a Peter Prevcnek köszönhetően, aki amellett, hogy megannyi dobogó után végre megszerezte első győzelmeit és az olimpiáról is két medáliával távozott, a szezon végén az összetettben 2. lett Kamil Stoch mögött, a sírepülő VK-ban pedig (jóllehet ez tavaly csak 2 versenyt jelentett) övé lett a kis kristálygömb is. Ennél fogva az idei kristálygömb-esélyesek között is számolni kell Peroval, aki 22 évesen immár vitathatatlanul megérkezett a világelitbe, és jó eséllyel pályázhat arra, hogy a közeljövőben Primoz Peterka (1997/98) után ismét összetettet nyerjen Szlovéniának.

Egyre inkább megszokott látvány: Szlovénia a dobogó tetején

Mindemellett csapatban is kifejezetten erős lehet idén is a szlovén együttes, sőt, ha lehet azt mondani az elmúlt években egyfajta specialistái lettek délnyugati szomszédaink ennek a versenyszámnak, hiszen nem egyszer tudtak akár kisebb meglepetésre is nyerni, amihez hasonló teljesítményre jók lehetnek idén is, elsősorban a sírepülésben talán még mindig a világ legjobbjának számító Robert Kranjec, a Nyári Grand Prixt megnyerő Jernej Damjan, valamint Jurij Tepes által alkotott tengelyre építve, de azért nem kizárt, hogy előbb-utóbb olyan fiatalok is részt követelnek majd maguknak a sikerekből, mint a tavaly ugyan kicsit maga alatt teljesítő, de nagy tehetségnek tartott Jaka Hvala, vagy Peter Planicán sikerrel bemutatkozó fiatalabb testvére, Cene Prevc.

NORVÉGIA

Van hová javulnia viszont a norvégoknak, ugyanis a korábbi évekkel összehasonlítva az olimpiai szezon nem sikerült igazán fényesen Alexander Stöckl együttesének, akinek ettől függetlenül a szerződéshosszabbításon azért nem kellett sokat aggódnia, hiszen bár sokáig tartotta magát a pletyka, hogy esetleg hazamegy az osztrákokhoz Alexander Pointer helyére, most már 2018-ig köti kontraktus a norvég szövetséghez.

Az északiak egyébként így az idény elején elsősorban a fiatalokban reménykednek, miután a nyár során két ifjú tehetséget is „felfedeztek” maguknak Philip Sjoeen és Daniel-Andre Tande személyében, akinek a nyári szereplése olyannyira jól sikerült, hogy ha egy-két kisebb malőr (mint például bukott ugrás a döntő sorozatban, vagy több ízben is kizárás szabálytalan ruha miatt) meg persze ha nem áldozzák be a két utolsó két versenyt a felkészülés oltárán, akkor könnyedén nyerhette volna valamelyikük az összetettet is. Persze hiba lenne egyenlőségjelet tenni a Grand Prix és a Világkupa közé, de azért mindenképpen érdemes lesz figyelni a két fiatal (Tande 20, Sjoeen 18 esztendős) kibontakozását.

Együtt a rutin és a fiatalos lendület, a képen Anders Bardal és Philip Sjoeen

A norvégoknál egyébként az utóbbi időben leginkább a stabil teljesítmény hiányzott az üdvösséghez, hiszen jelenleg olyan igazi húzónév, akire mindig lehetne számítani az eredményeket illetően csak egy van a csapatban Anders Bardal személyében, akiben viszont kérdés, hogy „mennyi szezon van még”, hiszen emlékezhetünk, hogy a tavalyi év végén ő is pedzegette már a visszavonulás gondolatát. Mindennek ellenére azért nem lennénk meglepve, ha ahogy eddig a Stöckl érában mindig, ezúttal is a tavaly a két VK-futamgyőzelemmel és az olimpiai bronzéremmel a csapat becsületét megmentő versenyző lenne a legeredményesebb a norvégok közül, hogy aztán ez a mezőnyt tekintve mire lehet elég, azt már nehezebb megmondani, de egy kiegyensúlyozott teljesítménnyel feltétlenül ott lehet majd Anders a dobogóesélyesek között ezúttal is.

Anders Fannemel 2012-ben 244,5 métert repült Vikersundban, amivel a jelenleg is aktív versenyzők közül a leghosszabb ugrást mondhatja magáénak. Látunk vajon idén új világcsúcsot?

Ami a többieket illeti, a nagyobb nevek közül Tom Hilde formája erősen esetleges volt az elmúlt időszakban, míg Anders Jacobsen a lassan két éve, Planicán elszenvedett sérüléseinek utóhatásait nyögte, amin egy újabb műtétet követően reményei szerint végre idén túllendülhet majd. Eközben a fiatalabbak, mint Anders Fannemel, Rune Velta vagy Andreas Stjernen ugyan kerültek már egyszer-egyszer a tűz közelébe, de az igazán nagy eredmények egyelőre még váratnak magukra. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy mindhárman kifejezetten jó sírepülőnek számítanak, így ők aligha bánják, hogy az idei szezonban újra teret nyert ez a szakág a naptárban. A norvégok ráadásul most már lassan 10 éve magukénak mondhatják a világcsúcsot is (előbb Romoeren, majd Evensen révén), úgyhogy az idén bemutatkozó „óriássáncokon” mindenképpen érdemes lesz rájuk figyelni.

JAPÁN

A japánoknál az elmúlt szezonban a ki tudja hányadik virágzását élő Noriaki Kasai vitte hátán a csapatot, akinek a teljesítményéről még most is csak szuperlatívuszokban tudunk beszélni, hiszen a veterán „szamuráj” túl a negyvenen is ott tudott lenni a közvetlen élvonalban, mi több, az olimpiai aranyéremtől is csak egy hajszál választotta el (végül „csak” ezüst lett belőle), amivel messze-messze túlteljesítve ezzel az elvárásokat. A kérdés persze egyből adja magát, hogy vajon lehet-e, immár 42 esztendősen még egy ilyen, vagy legalább közel ennyire erős évadod összehozni? A józanész persze minden szimpátiánk ellenére inkább azt súgja, hogy nem, de hát jelentkezzen, aki a tavalyi menetelést előre látta.

A többiek szereplése Kasai mellett ezúttal valamivel kevesebb visszhangot kapott, lévén sem az elmúlt időszakban kisebb térdproblémákkal bajlódó Daiki Itonak, sem Taku Takeuchinak nem volt igazán jó éve, pedig utóbbi még kifejezetten jól kezdte az idényt, ám egy ritka fertőző betegség visszavetette a későbbiek során. Egyelőre ráadásul a fiatalok térhódítása is várat még magára, hiszen a korábbi évek nagy ígéretei közül egyelőre Reruhi Shimizu és Junshiro Kobayashi is adós még az igazán jó eredményekkel.

ÉS A TÖBBIEK…

A legnagyobb nemzetek után nézzük a kisebbeket, hiszen egy-egy jó versenyző azért akad a síugrásban jelenleg uralkodó 6 országon kívül is – érdekes statisztikai adat, hogy a tavalyi VK-sorozat első 25 helyetettje közül 24-et az eddig említett nemzetek adnak – akik közül még így a pályafutása vége felé is vitán felül kiemelkedik a svájci Simon Ammann, akit tavaly egyébként már csaknem elbúcsúztattunk, hiszen sokáig ő maga is arról beszélt, hogy Szocsi után befejezi, ám végül meggondolta magát, így idén is láthatjuk majd a tavaly három évnyi nyeretlenség után ismét versenyt nyerő Simit, akiben egy masszív top10-es szezon idén is bőven benne lehet. A svájci szurkolók mindemellett Gregor Deschwandenben is egyre inkább reménykedhetnek, akinek a tavalyi idény során sikerült megragadnia a legjobb 20-30 ugró között, s most abban bíznak, hogy idén sikerül még feljebb jutnia.

A helvétekhez képest az idén Richard Schallert személyében új edzővel készülő csehek jóval bővebb keretből válogathatnak, más kérdés, hogy egy igazi vezéregyéniség úgy általában hiányzik náluk (legutóbb talán két éve Jan Matura tudta úgy-ahogy ezt a szerepet betölteni). Ami miatt mégis bizakodhatnak kicsit, hogy a nyár végén Roman Koudelkanak volt egy kifejezetten jó sorozata (1. és 2. hely a GP utolsó két állomásán), mit ahogy a lassan veterán korba lépő Jakub Janda is egészen jó formát mutatott, meglátjuk, hogy ebből mennyit sikerül majd átmenteniük a téli sorozatra.

Kapitányt váltott a nyáron Finnország is, ugyanis Kari Ylianttila érkezett a nem túl sikeres időszakot záró Pekka Niemelä helyére, habár a korábbi évek abszolút mélypontjához képest tavaly azért látszott némi előrelépés, hogy mást ne mondjuk, Anssi Koivuranta révén még egy szerencsés győzelem is összejött, az évad vége felé pedig mind Lauri Asikainen és Ville Larinto is megvetette lábát a többé-kevésbé rendszeres pontszerzők között, és ne feledkezzünk meg Janne Ahonenről sem, aki még így, a fénykorától igencsak messze is rendszerint ott tudott lenni a legjobb 30 között, és idén, immár 37 esztendősen is igyekszik még a csapat segítségére lenni (mégha a klingenthali csapatban nem is szerepel).

A változatosság kedvéért az oroszok is új edzővel, nevezetesen Matjaz Zupannal erősítettek az új szezonra, akinek ugyancsak lesz elég dolga, ha fel szeretné hozni a csapatát a legjobbak szintjére. Olyan szempontból egyébként jó pillanatban érkezett a szlovén mester, hogy az orosz csapatban is egyfajta generációváltás zajlik éppen, hiszen a korábban alapembernek számító Denis Kornilov, vagy a nyáron kisebb térdműtéten átesett, ám ennek ellenére elméletileg idén is harcra kész Dmitriy Vassiliev mellett egyre több figyelmet követeltek maguknak az olyan fiatalok, mint az egy-egy nagy ugrást már el-elkapó Mikhail Maksimochkin, vagy a nyáron Almatyban feltűnő Vladislav Boyarintsev, akik most úgy néz ki, hogy középtávon az orosz síugrás jövőjét jelenthetik, amely jövő egyébként hosszabb távon akár sokkal szebb is lehet, mint a jelen, hiszen az elmúlt években jelentős pénzeket öltek a sáncaik felújításába az oroszok, ami előbb-utóbb minden bizonnyal éreztetni fogja majd pozitív hatásait az eredményességben is.

Anssi Koivuranta szerencsés innsbrucki sikere lényegében az egyetlen valamire való eredménye volt a vergődő finneknek az elmúlt egy-két évből, meglátjuk, hogy Kari Ylianttilaval sikerül-e ismét az élmezőnybe kerülni.

A mezőny örök kiscsapatának számító olaszoknál most is elsősorban a minél gyakoribb pontszerzés lehet a cél, amire most a leginkább talán a Nyári GP vége felé egészen jó versenyeket futó Davide Bresadolanak lehet a legnagyobb esélye, és hasonló célkitűzésekkel készülnek a szezonra a franciák is, akik elsősorban a Vincent Descombes-Sevoie, Ronan Lamy Chappuis párossal pályázhatnak a 30-ba kerülésre. Az úgymond kicsik közül viszont idén mindenképpen hiányozni fog a mezőnyből az észt Kaarel Nurmsalu és a kanadai Mackenzie Boyd-Clowes, ugyanis előbbi a tavalyi szezont követően befejezte pályafutását, míg Boyd-Clowes egyelőre ezt a szezont biztosan kihagyja, amiért nézői szempontból mindenképpen kár, hiszen az ő jelenlétük tette többek között színesebbé a mezőnyt az elmúlt években, ráadásul nem is csak „dísznek” voltak ott a rajtlistán, ugyanis mindkettejüknek volt tavalyról top10-es eredménye is.

Végezetül pedig, bár talán valamennyire a fentiekből is kiolvasható, de álljon itt egy (hangsúlyozottan) szubjektív erősorrend is, ahol 5 csillag jár a legnagyobb favoritoknak, míg egy az inkább sötét lónak számító versenyzőknek:

 Kamil Stoch, Gregor Schlierenzauer

 Severin Freund, Peter Prevc

 Anders Bardal

 Andreas Wellinger, Michael Hayböck, Richard Freitag

 Thomas Diethart, Taku Takeuchi, Simon Ammann, Robert Kranjec, Piotr Zyła, Roman Koudelka, Noriaki Kasai, Philip Sjoeen

Kommentek: 0 komment

comments powered by Disqus

Követők

Síparadicsom bendzsi98 adammalysza repens GeoCucc McDave contador96 zbigniew gabesz19 Neuner 79 contador1996 realniku

Elérhetőségünk