Síparadicsom

A szezonra való ráhangolódást az elmúlt évekhez hasonlóan ezúttal is egy kétrészes előzetessel igyekszünk segíteni, amelynek közül az elsőt az új idénnyel kapcsolatos legfontosabb tudnivalók és a szabályváltozások áttekintésének szenteljük. Kissé rendhagyó módon ezúttal az utóbbi szekció lesz rövidebb, lévén erre a szezonra különösebben nagy horderejű módosítás az előírásokat illetően nem történt, annál inkább a versenynaptáron, ami idén nagyon sok tekintetben más képet mutat, mint amit korábban megszokhattunk.

Ha ugyanis megnézzük mondjuk az elmúlt 10-15 évadot, de mehetnénk akár még korábbra is, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy bár egy-egy helyszín szinte minden évben ki- illetve bekerült a naptárba, maga az összkép meglehetősen statikus, hiszen szinte minden versenynek kialakult egy jól bejáratott helye, maga az idény pedig általában azt az ívet követte, hogy északon kezdtünk, aztán december végétől nagyjából februárig Közép-Európa uralta a programot, majd ismét mentünk északra, hogy aztán – bizonyos értelemben kuriózumként – délen, Planicán búcsúztassuk az idényt. Mindez persze több volt egyszerű „szokásjognál”, hiszen a dolog mögött van egy nagyon egyszerű, az alapvető éghajlati adottságokat követő logika, hiszen némi józan paraszti ésszel is belátható, hogy ha északon tovább tart a hideg, akkor érdemes ott kezdeni és befejezni az évadot.

A fenti tételek azonban – nem csak az éghajlatváltozás miatt – az elmúlt egy-két évben mintha kissé kezdték volna érvényüket veszteni, aminek egyfajta szimbóluma is lehetne a klingenthali verseny, amely idén immár sorozatban harmadszor is szezonnyitóként szerepel a prgramban. Mindezt november közepén, amikor persze még természetes hóra Európa e részén semmilyen garancia nincs, a technikai lehetőségek azonban ma már adottak ahhoz, hogy akár a késő őszbe is telet varázsoljanak a szervezők. Mindez persze nyilvánvalóan kicsit drágább, mint természetes hóval előkészíteni a sáncot, de a jelek szerint így is van, akinek megéri, legalábbis erre utal többek között az is, hogy tavaly a helyi szervezőbizottság elnöke azt nyilatkozta, hogy a környék számára a síugró- szezonnyitó körülbelül akkora reklámértékkel bír, mintha a Sachsenringen kezdődne a Forma-1-es évad, ami ha nyilvánvaló túlzás is, de legalább jól hangzik.

Klingenthal után egyébként azért megyünk északra is, hiszen előbb a szezonnyitó szerepet sokáig betöltő Kuusamoba, majd egy héttel később Lillehammerbe látogat a mezőny, majd immár jóval keletebbre, egészen az Uralig utaznak a versenyzők, hiszen a tavaly már kipróbált Nizhny Tagilba rendezik a következő versenyeket.

Ezt követően ismét Közép-Európáé lesz a főszerep, előbb ugyanis Engelbergbe látogat majd a mezőny, ahol szokás szerint ismét az utolsó versenyeket rendezik meg karácsony előtt, majd az ünnepek alatt következik a 64.Négysáncverseny természetesen a négy hagyományos állomással: Oberstdorffal, Gramisch-Partenkirchennel, Inssbruckkal, és Bischofshofennel.

A turné utáni hétvégén pedig már Willingenbe látogat a mezőny, amely helyszín ebben az évadban szokatlanul korai időpontban szerepel a naptárban az általában megszokott február helyett, (bár eredetileg egy márciusi(!) hétvégét kaptak volna a hesseniek, ám ez éppen egyebeestt volna az ottani tartományi választásokkal), így aztán viszonylag sűrű lesz a program ezekben a napokban, hiszen a rákövetkező héten már a Sírpeülő Világbajnokság következik Bad Mitterndorfban, ahol a tavaly már egy hétvége erejéig kipróbált, újjáépített kulmi sáncon rendeznek majd szokás szerint egy kétnapos egyéni-, és egy egynapos csapat-viadalt.

Ezt követően Zakopane következik, ahol – legalábbis pár napig - ugyancsak volt némi bizonytalanság a verseny naptári helyével kapcsolatban. Na nem azért, mert őket is áttette volna a FIS mondjuk tavaszra, hanem mert a lengyelek addig-addig halogatták a sánc már évek óta esedékes renoválását, amíg idén nyáron a nemzetközi szövetség illetékesei nem újították meg a Wielka Krokiew lejáró FIS-engedélyét (homologizációját), ami miatt az egyébként tervezett GP futamot törölni is kellett. Aztán szerencsére kiderült, hogy bár a nyári papír lejárt, erre a télre még van engedélyük a lengyeleknek, így hála az égnek idén sem kell nélkülöznünk a legendás arénát a naptárból, ami persze valójában csak némi haladékot jelent a szervezőknek, hiszen 2017-re mindenképpen rendbe kell tenniük a sáncot, ha továbbra is szeretnék megtartani a versenyüket. (Ígéretek egyébként vannak is a felújításra, aztán reméljük, hogy nem lesz a történetnek amolyan kelet-európaiasan rossz vége…).

A lengyelek után előbb Sapporo, majd a Holmenkollen következik, ahol ezúttal szokatlanul korán, február 6-7-én lesznek a versenyek a hagyományos március helyett – és hagyományt itt tényleg szó szerint kell érteni – ugyanis 1930 óta, amikortól rendszeresen rendeznek itt külön síugróversenyt messze ez lesz a legkorábbi időpont. Jóllehet korábban, amíg az északi összetett részeként volt csak síugrás, volt példa erre, hiszen az első Sífesztivált 1892. január 30-31-én rendezték.

Ha pedig már Norvégiában lesz a mezőny, akkor maradnak is ott a rákövetkező héten is, ugyanis előbb Trondheimben rendeznek egy hétközi fordulót, majd egy sípreülő-hétvégével zárul a turné a Vikersundbakkenen, ahol mint tudjuk, mindig benne van a pakliban a világcsúcs-döntés lehetősége is, más kérdés, hogy Fannemel azért tavaly igencsak magasra tette a lécet.

Ezt követően – még mindig februárban – Finnországba látogat a mezőny, ahol előbb a 2017-es VB helyszínén, Lahtiban, majd Kuopioban rendeznek versenyeket, majd következik az évad harmadik Európán kívüli helyszíne, a VK-sorozatban most bemutatkozó Almaty, amit persze azért a Grand Prixből vagy más kisebb versenyekről már sokaknak ismerős lesz.

Érdekes lesz egyébként majd látni, hogy miként hat majd a mezőnyre, hogy idén nem csak egyetlen „távoli” hétvége lesz az évben, mint volt korábban sokáig, amikor gyakorlatilag egyedül Sapporo volt ilyen, ami ezzel túlságosan is kézenfekvő alkalmat adott egy rövid szezon közbeni pihenőre, így sokszor a megszokottnál lényegesen szegényesebb mezőnnyel mentek az ottani versenyek. Idén ez a felállás mindenképpen változik, ráadásul segíthet az is, hogy most nincsen nagy világverseny a szezon második felében, így mindenképpen a VK-sorozat lesz majd középpontban, és főleg akkor, ha szoros lesz az összetett, az élmezőny (elvileg) nem nagyon engedheti meg magának, hogy otthon maradjon. Mindenesetre, ha csak annyi történik, hogy a három hétvége között jobban eloszlik, hogy ki melyiket hagyja ki, nézői szempontból már megérte a FIS „keleti nyitása”.

Ezek után már a fináléra fordulva előbb Wisłaban, majd Titisee-Neustadtban vendégeskedik a mezőny (általában egyik sem kifejezetten tavaszi verseny, de hát ez már csak egy ilyen szezon lesz), majd az évadot szokás szerint Planicán, a Letalnica sáncon zárjuk március közepén.

Összesen egyébként a sírepülő vilgábajnokságot is beleszámolva kereken 40 versenynap lesz a szezonban, éppen annyi, mint tavaly, így mindent egybevetve idén is igencsak sűrű program vár majd a mezőnyre az előttünk álló jó négy hónap során.

Megjegyzés: a fenti táblázatban megadott előzetes kezdési időpontok csak tájékoztató jellegűek, a szervezők a verseny előtt dönthetnek a program módosításáról.

***

Ahogy a bevezetőben szó volt róla, a versenyszabályzat igazán lényeges pontjai ezúttal nem változtak a korábbiakhoz képest, jellemző talán, hogy az amúgy is inkább csak a nyári időszakban érdekes kötelező kesztyűviselés mellett a legnagyobb visszhangot nem is egy a szó szoros értelmében vett szabályváltozás kapta, hanem a FIS új protokollja a síugróruhák ellenőrzésére vonatkozóan. Az eddigi gyakorlat szerint ugyanis a felszerelést kizárólag az ugrás után ellenőrizték, a nyáron viszont tesztjelleggel felállítottak egy ellenőrzőpontot a toronyba is, ahol kifejezetten a versenyző lábához való illeszkedését nézik a ruháknak, miután ezzel kapcsolatban állítólag volt némi tér bizonyos mértékű trükközésre, ami nyilvánvaló aerodinamikai előnyt jelent(hetett), még ha nyilván nem is olyan nagyságrendekről beszélünk, mint jó egy évtizede, amikor még az akkori sokkal lazább előírások mellett ugrott már-már nevetségesen bő szabású ruhában Florian Liegl, s vonult be ezzel „Szoknyás Lieglként” a sportág nem kevés érdekes figurája közé. Mindenesetre az érintettek (mármint a versenyzők és az edzők) véleménye általában pozitív volt a mostani újítással kapcsolatban, így ezt a gyakorlatot láthatjuk majd viszont a téli versenyeken is.

A fenti újdonságon kívül talán érdemes még kiemelni, hogy az erre az évre kiadott szabályzatban is pontosította a FIS a „95%-os szabály”-ként ismert regulát, amivel kapcsolatban volt némi félreértés a tavalyi Négysáncversenyen, amikor az oberstdorfi versenyen gyakorlatilag a FIS versenyre delegált emberein kívül az egész világ azt hitte (hiszen a szabályzatot jól ismerő hozzáértők ki is számolták), hogy Simon Ammann azzal, hogy elérte a versenyben ugrott leghosszabb távolság 95%-át úgy is ott lehet a második sorozatban, hogy a bukása miatt a pontjai ehhez nem lettek volna elegendőek. Igen ám, de mint kiderült Walter Hoferék a kompenzációs szabályok bevezetése óta (egyébként valahol logikusan, de mégsem a szabályok betűje szerint eljárva) számításba vették a beülőre és a szélre kapott plusz-, avagy mínuszpontokat is (értelemszerűen azokat átváltva méterre) és ezeket a „virtuális” távolságokat mérték aztán össze, így csúszott ki végülés egy hajszállal Ammann a limitből. A helyzetet tehát így vagy úgy, de tisztázni kellett (vagy legalábbis illett), így mostantól már a szabályzat is ezt a külön számolási módot írja elő arra az esetre, ha az adott versenyen használják a kompenzációs szabályokat.

A keretek tehát ezúttal is adottak egy jó szezonhoz, és nagyon bízunk is benne, hogy ez az évad is legalább annyira kiélezett versenyt hoz, mint amit tavaly láttunk legutóbbi. S hogy kik lehetnek a főszereplői a nagy téli vándorcirkusz idei előadás-sorozatának? Nos, erre a kérdésre előzetesünk második felében keressük a választ, amikor szokás szerint igyekszünk egy átfogó képet adni a szezonnyitó előtti esélyekről.