Síparadicsom

Végy egy a szezon elején még meglehetősen képlékeny erőviszonyokkal rendelkező mezőnyt és egy a kiszámíthatatlanságáról egyébként is híres/hírhedt sáncot – valahogy így lehetne kezdeni ennek a mai kuusamoi versenynek a receptjét, amelyet követően tulajdonképpen minden előzetesen elképzelt forgatókönyvet ki lehetett dobni, hiszen az élet, na meg persze Simon Ammann ezúttal is tudott újat mutatni, hiszen a svájciak a tavalyi év végén már majdnem visszavonult klasszisa két kiváló ugrással nyerte a versenyt, de a japánoknak sincs miért szégyenkezniük, hiszen Daiki Ito és Noriaki Kasai kettős dobogóval örvendeztették meg szurkolóikat.

A síugrók a klingenthali késő ősz után ezen a hétvégén egészen Lappföldig utaztak egy kis „igazi” télért, ugyanis Kuusamoban rendezik a VK sorozat második és harmadik fordulóját. Az erőviszonyokat tekintve egy verseny után még viszonylag sok volt az ismeretlen, hiszen a nagy nevek többségének (értve ez alatt például Freundot, Bardalt vagy Schlierenzauert) nem sikerült igazán kiemelkedően a rajt, így előzetesen leginkább arra lehettünk kíváncsiak, hogy ezúttal előrébb tudnak-e esetleg kerülni, avagy mondjuk ismét a bombaformában kezdő Roman Koudelka aratja le a babérokat.

Nem véletlenül hagytuk ki Kamil Stochot a fenti felsorolásból, hiszen a világkupa címvédője a klingenthali edzésen elszenvedett bokasérülése miatt elővigyázatosságból ezt az állomást is kénytelen kihagyni. Hétfőn ugyan még reménykedhettek a lengyel szurkolók, ugyanis a vizsgálatok nem mutattak ki nála komolyabb sérülést, ám miután a másnapi ellenőrzés alkalmával még mindig érzett némi kellemetlenséget a lábában orvosai tanácsára inkább a teljes regenerálódásra koncentrál.

A rutinosabb szurkolók már megszokhatták, hogy Kuusamo előtt az időjárás-jelentéseket is érdemes mindig egy kicsit figyelemmel kísérni, mondván, hogy az ördög nem alszik, és bár egyelőre úgy tűnik az itt gyakran előforduló csontig hatoló hideget egyelőre sikerült megúszni, a kuusamoi sánc másik örök „rákfenéje”, a változékony széljárás, ha a verseny megrendezését nem is veszélyeztette, de most is beleszólt némiképp a verseny alakulásába.

Az első sorozatot az erősen kavargó oldal-szembeszélhez igazítva a 8-as beülőből kezdtük, és mindjárt a sorozat elején három egykori VK futamgyőztessel indult a verseny, miután a majd négy év után a VK-ba visszatértő Harri Olli (110,5 m 45.), Ville Larinto (128,5 m 20.) és Janne Ahonen (128 m 26.) is a finn nemzeti csoportban kapott lehetőséget a bizonyításra, utóbbi kettő pedig tovább is jutott a második körbe. Ezzel együtt a mindig lélektani jelentőséggel bíró 130 méteres határt Jernej Damjan (131 m 19.) tudta elsőnek áttörni, amivel át is vette az addig élen álló Larintotól az elsőséget, ám nem sokáig maradt mindez így, ugyanis érkezett Andreas Kofler (4.), aki ezen a napon régen látott remek formát mutatott, és egy 144,5 méteres repüléssel rögtön az élre állt.

A zsűri persze rögtön lejjebb is hozta a mezőnyt a 7-es beülőbe, ami ezek után már maradt is a végéig, így Robert Kranjec (12.) már innen vitorlázott el 130,5 méterig, amivel a pillanatnyi 2. helyen állt, de csak addig, amíg nem érkezett meg Daiki Ito (2.), aki egy 138 méteres ugrással, a lényegesen jobb stíluspontjainak is köszönhetően be tudott jönni Kofler elé az élre.

A következő igazán jó ugrást Lauri Asikainentől (7.) láttuk, aki egy 131,5 méteres kísérlettel jött be a 3. helyre, majd lassan következtek a sztárok is, hiszen a klingenthali eredmények alapján, mint arra már fentebb utaltunk Severin Freund (3.) és Gregor Schliernzauer (121 m 28.) is szokatlanul korán kerültek sorra, ám lényeges különbség, hogy, míg a német egy 135,5 méteres ugrással ezúttal versenyben volt még a győzelemért is, addig Schlieri éppen csak bejutott a második sorozatba. Következett aztán Piotr Zyla (10.), aki 133 méterig repülve nyitva hagyta a maga számára a lehetőséget egy jó eredményre, ellenben Taku Takeuchi (17.) csak 127,5 méterig jutott, ami inkább csak közepesnek számított már ekkor. Nem sikerült ezúttal a versenye a klingenthalban kellemes meglepetést okozó Vincent Descombes Sevoienak (34.), ugyanis egy 120,5 méteres ugrással a végén kicsúszott a legjobb 30 közül. Nagy megeleptésre elsőre Anders Bardalnak (28.) sem tudott különösebben jót ugrani, holott a csütörtöki kvalifikációban még kifejezetten szárnyalt, és egy 118,5 méteres kísérlettel nagyjából le is mondhatott mára a jó helyezésről.

Nem így Richard Freitag (132 m 9.) és Michael Hayböck (132 m 5.), akik egyaránt 132 méterig jutva ott voltak mindketten a közvetlen üldözőbolyban, és egy 128 méteres kísérlettel Markus Eisenbichler (16.) is hozta úgymond a kötelezőt.

Más dimenzióban volt persze Simon Ammann (1.) ugrása, aki első nekifutásra 139,5 méterre tudott vitorlázni, s habár a telemark „jó szokása szerint” most is hiányzott, az Itohoz képest lényegesen gyengébb stíluspontjait ellensúlyozta, hogy kevesebbet vontak le tőle a szembeszél miatt, így ha csak fél ponttal is, de át tudta venni tőle a vezetést. Nem ugrott rosszat ezt követően Noriaki Kasai (5.) sem, hiszen ő is viszonylag enyhe szembeszéllél jutott el 131 méterig, amivel az 5. helyre jött be, még bőven élő dobogós esélyekkel.

Főleg azok után, hogy meglepetésre a sorozatból hátralévő öt versenyző közül igazán senki nem tudott igazán jót ugrani elsőre, hiszen Peter Prevc (18.) csak 126,5 méterig jutott, míg Anders Fannemel (7.) ugyan eljutott 132 méterig, de a kompenzációs pontokkal marad ő is Kasai mögött, majd ezt követően sem Wellinger (128,5 m 21.), sem Kraft (128 m 13.), sem a sárga trikóban ugró Roman Koudelka (129 m 11.) nem tudott 130 fölé kerülni, így „féltávnál” az Ammann-Ito-Freund hármas várhatta a legkedvezőbb helyzetből a folytatást.

Az első sorozat eredménye

Ahogy ilyenkor lenni szokott, a második sorozat egyik nagy kérdése az volt, hogy vajon az első körben gyengébben szereplő klasszisok, akiknek ezúttal már az elején jelenésük volt, tudnak-e valamit szépíteni az összképen, amire persze ekkor még csak félig-meddig kaptunk választ, hiszen bár többé-kevésbbé de Wellinger (135 m 14.), Bardal (133 m 19.) és Schlierenzauer (129 m 24.) is tudott javítani, azt, hogy mire lesz ez elég a végelszámolásnál ekkor még nemigen lehetett megtippelni. Annyi bizonyos, hogy az első tíz ugrót követően Wellinger vezetett, ám az ugyancsak korán érkező Peter Prevc (9.) hamar elorozta tőle a vezetést egy 137 méteres ugrásnak köszönhetően, még úgy is, hogy a bizonytalan érkezés miatt a stíluspontjai nem voltak túl erősek. A szlovén elsősége pedig ezt követően egészen tartósnak bizonyult, hiszen az utána következők közül Eisenbichler (128 m 12.), Kraft (127 m 13.) és Velta (129,5 m 11.) is (hogy a jobbakat említsük) is legfeljebb csak megközelíteni tudták, sőt a sárga trikót most már inkább védeni próbáló Roman Koudelka (10.) is csak a pillanatnyi második helyre fért be a maga 130 méteres ugrásával.

A lengyel Piotr Zyla (124 m 17.) már az utolsó tízes csoportot nyitotta, a Stochot nélkülözni kénytelen lengyel szurkolók alighanem nem túl nagy örömére csak egy közepesnek mondható ugrással, amivel kicsúszott a legjobb tízből, akárcsak Richard Freitag (16.), aki Zylahoz hasonlóan már 124 méternél földet ért. Ellenben a hazaiak reményeit életben eddig tartó Lauri Asikainen (8.) már át tudta venni a vezetést egy 127 méteres ugrással, amelyet követően még akkor is joggal örülhetett a finnek „utazó” edzője Jani Klinga (mert hivatalosan a szövetségi kapitány Kari Ylianttila lenne, azonban a hírek, illetve az eddigi versenyek tanúsága szerint ő inkább a háttérben dolgozik, tegyük hozzá, eddig eredményesen), ha ezt követően Anders Fannemel (6.) mindjárt el is vette tőle az elsőséget, egy különben kifejezetten szép, 136 méteres repüléssel. Michael Hayböcknek (5.) mindehhez egy 131,5 méteres kísérlet is elegendő volt, ugyanis az osztráknak lényegesen kisebb szembeszele volt, ám ő sem maradhatott sokáig a pillanatnyi éllovast megillető reklámfal előtt, ugyanis érkezett Kasai (3.), és egy 136,5 méteres repüléssel átvette az elsőséget.

Hiába repült ezt követően Andreas Kofler (137,5 m 4.) még egy fél méterrel messzebbre, ugyanis végül a stíluspontjai és a kompenzáció a mezőny japán korelnöke mögé sorolta, akitől ekkor már csak egy hajszálra volt a dobogó. S, hogy ez a hajszál is eltűnt, azt annak köszönhettük, hogy Severin Freund (7.) másodjára csak 131 méterig jutott, ami ekkor csak az 5. helyre volt elegendő.

Jött viszont a honfitárs Daiki Ito (2.), aki egy 137,5 méteres repüléssel már át tudta venni a vezetést, ami Japánnak már biztosan kettős dobogót ért, de hogy győzelem lesz-e belőle, azzal még Ammann (1.) ugrását meg kellett várni. Simi azonban nem ingott meg, sőt legszebb napjait idézve a második sorozatban mindenkinél messzebbre, 142 méterre repült, amivel nem csak pályafutása 22. győzelmét, de a többiek eredményeinek kedvező alakulásának köszönhetően az összetett elsőséget is megszerezte. Még szerencse, hogy tavaly végül nem vonult vissza.

Részletes eredmények

VK összetett

Nemzetek kupája

Érdekes kérdés persze, hogy milyen arányban köszönhető ez az alighanem kevesek által várt eredmény az idény eleji, még általában kevésbé stabil formáknak és mennyire a körülményeknek, mindenesetre ha lehet, akkor most még a klingenthalihoz képest is összetettebbnek látszik a kép az erőviszonyokat illetően. Egy biztos csak, hogy szombaton 16 órától jön a folytatás, de jósolni már nem mernénk…