Síparadicsom

Azok után, hogy a hírhedten szeles kuusamoi versenyt végső soron egészen jól megúsztuk, talán kevesen gondoltuk volna, hogy a hétvégén Lillehammerben kamatostul visszakapjuk, amit ott „elmulasztott” az időjárás (persze kérdés hiányolta-e valaki). Ez persze –tudjuk jól – része ennek a játéknak, s természetesen mit sem von le a két győztes, Gregor Schlierenzauer és Roman Koudelka érdemeiből, hiszen előbbi jó egy év szünet után tudott végre ismét diadalmaskodni, míg utóbbi idei 2. sikerét aratva immár ismét a sárga trikóval a vállain várhatja a folytatást.

A harmadik állomáshoz érkezett a hétvégén a síugró VK-sorozat, amelynek a nagy sikerű 1994-es téli olimpia helyszíne, Lillehammer adott otthont. Még mielőtt azonban a versenyekre rátérnénk, egy-két szót ejtenünk kell a hiányzókról is, akiknek a névsora ezúttal kis túlzással érdekesebb volt, mint azoké, akik itt voltak. Ebből a szempontból mindenképpen az élre kívánkozik a VK-címvédő Kamil Stoch sérülése, aki egészen a hét közepéig még abban reménykedett, hogy két kihagyott hétvége után végre itt lehet a mezőnyben, ám a hétvége előtti utolsó, zakopanei edzésen ismét előjött a bokasérülése, műteni is kellett, így most már inkább az a kérdés, hogy legalább a Négysáncversenyen viszontláthatják-e kedvencüket a lengyel szurkolók. De ugyancsak a maródiak listáját gyarapítja a kuusamói versenyen bukó Andreas Wellinger (nála a sternoclavicularis ízület sérülése miatt ugyancsak hosszú, mintegy 8 hetes kihagyást valószínűsítenek) és Anze Lanisek, illetve a klingenthali bukását még mindig nem teljesen kiheverő (visszatértő fejfájásra panaszkodik) norvég tehetség, Philip Sjoeen is.

Az első, szombati versenynapon meglehetősen szeles idő fogadta a versenyzőket, így aztán, ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a kompenzációs pontoknak is komoly szerep jutott az eredmények alakulásában, és miután a változó intenzitású hátszélhez igazodva zsűri is kénytelen volt viszonylag sűrűn mozgatni a beülőt, nehezen lehetett kiigazodni az első sorozat eredményein, amelyet követően némi meglepetésre az eddigi versenyeken még jobbára a formáját kereső Gregor Schlierenzauer vezetett egy 127,5 méteres ugrással, azt az Anders Fannemelt (132,5 m) megelőzve, aki egészen idáig az összes edzésen a legjobbnak bizonyult, s akiről egyébként tudvalevő, hogy ha valaki, akkor ő úgy ismeri ezt a sáncot, mint a tenyerét, ennél fogva sokan tartották őt előzetesen az elsőszámú esélyesnek. Schlieriék mögött a 3. helyet Daiki Ito (125,5 m) foglalta el, majd Michael Hayböck (123,5 m), megintcsak némi meglepetésre Davide Bresadola (133 m) és Roman Koudelka (123,5 m) következtek a sorban.

Eközben a nagy nevek közül Peter Prevc (125 m) a 11., Anders Bardal (127,5 m) a 17., Severin Freund (124,5 m) a 18., Noriaki Kasai (118,5 m) pedig csak a 28. helyen került be a második sorozatba, az összetettben éllovas Simon Ammann (35.) pedig még ott sem, ugyanis egy 119,5 méteres ugrással még a Junshiro Kobayashi (139* m 31.) bukása miatt ezúttal 31 fősre bővült továbbjutók csoportjából is kicsúszott.

Az első sorozat eredménye

Nem lehet tehát azt mondani, hogy sima lett volna az első sorozat, és hát legyünk őszinték, azt leszámítva, hogy ezúttal majdnem végig sikerült egy beülőből lebonyolítani a sorozatot, nem volt az a második sem. Ettől függetlenül azért a síugrás törvényei ezúttal is érvényesültek, és újfent kiderült, hogy a kompenzációs pontoknál sokszor többet jelent önmagában az, ha kettőt kell egy versenyen ugrani. Ennek megfelelően az első körben kicsit maguk alatt teljesítő favoritok jócskán tudtak javítani a második sorozatban, kezdve Noriaki Kasaial (12.), aki egy 127,5 méteres ugrással egészen sokáig vezette a versenyt, hogy aztán Severin Freund (128,5 m 6.) átvegye tőle a vezetést, akitől ezek után – nagyobb ugrása ellenére – minimális különbséggel elmaradva Anders Bardal (131 m 7.) is megérkezett a pillanatnyi 2. helyre. Így hát Freundtól végül Peter Prevc (5.) ragadta el az első helyet, mi több 137 méterre vitorlázva csaknem 11 ponttal előzte meg német riválisát, amivel ezen a ponton még a végelszámolásnál sem tűnt teljesen esélytelennek, habár az első sorozat 10 legjobbja ekkor még hátra volt.

Az utolsó tízes csoportot Robert Kranjec (10.) nyitotta, aki azonban 126 méteres ugrásával igazán nem jelentett veszélyt Prevc vezetésére, mint ahogy egyébként a másik honfitárs, Jernej Damjan (129,5 m 8.) sem, ám ezzel együtt egy-egy stabil ugrással mindketten megragadtak a legjobb 10 között. Nem így Jan Ziobro (121 m 19.) és Joachim Hauer (125,5 22.), akik igazán nem tudtak élni az első körben kiharcolt esélyükkel, és ezúttal Roman Koudelka (11.) sem lehetett külünösebben elégedett, miután egy 128,5 méteres ugrással ugyancsak lecsúszott az „egyszámegyű” eredményről.

Ezzel szemben az első körben talán a legnagyobb meglepetést szolgáltató Davide Bresadola (9.) másodjára is 133 métert ugrott, ami bár a pillanatnyi elsőséghez még mindig kevés volt, már biztosan pályafutása legjobb teljesítményét és egy top10-es eredményt ért. Következett aztán Daiki Ito (4.), aki egy 138 méteres ugrással már le tudta taszítani Prevcet az első helyről, ám hasonlóképpen tett közvetlenül utána Michael Hayböck (3.) is, aki 141 méterig vitorlázva egyúttal a verseny leghosszabb ugrását is jegyezte.

Anders Fannemel (2.) is felvette azonban a kesztyűt és egy kicsit erősebb hátszélben végrehajtott 139,5 méteres ugrással átvette a vezetést, így már csak Gregor Schlierenzauer (1.) állt közte és pályafutása első győzelme között. Schlieri ugrása előtt azonban a zsűri is szükségét érezte, hogy belenyúljon a versenybe, és az osztrákot az eddig használt 15-ös helyett a 14-es beülőből engedték útjára. Mindezért Fannemelhez, és persze a többiekhez képest 5,9 pluszpontot írtak neki jóvá, aminek köszönhetően már egy 138,5 méteres ugrás is elég volt számára a biztos győzelemhez, amivel a történelem kicsit ismételte is önmagát, hiszen szegény norvégot két évvel ezelőtt ugyanígy Schlierenzauer fosztotta meg a hazai sikertől, igaz, akkor mindössze egyetlen tized döntött kettejük között, míg most azért ennél egyértelműbb volt a külbség. Persze az osztráknak is „van múltja” ezen a helyszínen, lévén a Lysgaardsbakken volt az a sánc, ahol 2006 decemberében először ünnepelhetett győzelmet a világkupában, ráadásul itt nyert legutóbb, és egyben a legtöbbször is, most már hatodik alkalommal, egyúttal tovább javítva saját rekordját pályafutása összességben immár 53. VK-győzelmét jegyezte.

Azt egyébként a verseny után ő maga is elmondta, hogy ezek között a körülmények között természetesen egy kis szerencse is kellett a győzelemhez, és a formát tekintve még mindig nem tart ott ahol szeretne, de ez a verseny mindenképpen egy komolyabb lépést jelez a helyes irányba.

1. verseny - Végeremény

Sokkal több szerencséje egyébként vasárnap sem volt az időjárással mezőnynek, ugyanis bár masszív hátszél ezúttal nem volt, ám igencsak kavargó szél jellemezte ezt a délutánt is, ami miatt ez a verseny is meglehetősen vontatottan haladt eleinte, olyannyira, hogy az első hat ugrót követően még egy jó 20-25 perces szünetet is be kellett iktatni, amíg jobbra fordul (?) az idő. Aztán a végére csak beindult a verseny egy kis szembeszélnek köszönhetően, és a legjobbaktól láthattunk nem egy kifejezetten szép repülést is. Az első igazán szép repülést Jan Matura (19.) mutatta be, aki 136 métert ugrott, majd Taku Takeuchitól (136 m 16.) és Piotr Zylatól (136,5 m 15.) is láthattunk egy-egy szép kísérletet, amivel egymást váltották az első helyen.

Robi Kranjec (12.) hozzájuk képest egy beülővel lentebbről (11-es), és némi hátszélben jutott el 132,5 méterig, aminek köszönhetően át is tudta venni a vezetést, de csak addig, amíg nem érkezett Marinus Kraus (9.), aki egy 141 méteres kísérlettel váltotta őt az élen. A zsűritávolság feletti ugrás persze újabb beülőmódosítást vont maga után, így Lauri Asikainen (10.) már a 10-esből indulva ugrott 137,5 métert, de még rajta is túltett Markus Eisenbichler (8.), aki 143 méternél landolva még úgy is át tudta venni a vezetést, hogy a telemarkot itt már nem volt módja megcsinálni. Természetesen mentünk is lejjebb ismét, így Anders Bardal (7.) már a 9-es beülőből ugrott 137,5 métert, ami egy jó talajfogással elég is volt a pillanatnyi elsőséghez, amit Stefan Krafttal (132 m 11.) és Gregor Schlierenzauerrel (132,5 m 13.) szemben meg is tartott, miután mindkét osztrák elmaradt tőle ezúttal valamelyest. Ezek után Daiki Ito (14.) is csak 129 méterig jutott, azonban Severin Freund (4.) már ismét közel járt a zsűritávolsághoz a maga 136 méteres kísérletével, amelyet ráadásul igen magas minőségi pontokkal tudott megfejelni, így át is tudta venni vele a vezetést. De még ez sem tartott sokáig, ugyanis Peter Prevc (2.) rögtön utána 139 méternél landolt, amivel immár ő állt az élen, majd Michael Hayböck (3.) következett, aki egy kicsit erősebb szembeszélnek köszönhetően egészen 141,5 méterig vitorlázott, jóllehet a kompenzációs pontok miatt ez is csak a 2. helyhez volt elegendő. Roman Koudelka (1.) repülése viszont már elegendőnek bizonyult Prevc megelőzéséhez, ő ugyanis kevésbé erős szélben jutott 140 méterig, így Richard Schallert tanítványa igencsak jó helyzetben volt, amikor már csak hárman voltak hátra az első sorozatból.

Közülük elsőként Anders Fannemel (6.) érkezett, akit Alexander Stöckl a 8-as beülőbe hozott le, ami azonban most nem bizonyult igazán nyerő húzásnak, lévén éppen Andersnél hagyott kicsit alább a szembeszél, és bár 131 méterig azért eljutott, de ez még így is csak a pillanatnyi 5. helyhez volt elegendő. Kicsit ez játszhatott közre Noriaki Kasai (17.) gyengébb szereplésében is, aki ugyan már ismét a 9-esből jöhetett, ám némi enyhe hátszélben, amiből összességében csak egy 124,5 méteres ugrást tudott kihozni a veterán japán, ami csak a középmezőnybe volt ezúttal elegendő. Ilyen gondjai Simon Ammannak (5.) nem voltak, hiszen ő szembeszélben vitorlázott el 142 méterig, ami a gyengébb talajfogással együtt egy 5. helyezést, de még abszolút jó esélye lett volna a dobogóra egy esetleges második sorozatban.

Mert hogy a zsűri ezúttal – gyaníthatóan a sportszakmai szempontok helyett inkább a médiaérdekeket figyelembe véve – a kétségkívül elhúzódó (1 óra 40 perces) első kör végén befejezettnek nyilvánította a küzdelmet, annak ellenére, hogy a látottak alapján feltehetőleg, ha akarnak, akkor lett volna lehetőség még egy sorozatot rendezni, ami a verseny oldaláról ezesetben talán még mindig szerencsésebb megoldás lett volna, mint egy ilyen kompenzációs pontokkal megszórt eredmény alapján pontokat osztani, még ha egy-két tévétársaság esetleg morgott is volna miatta...

Roman Koudelka érdemeit ez persze semmivel sem kisebbíti, aki így immár 2. győzelmét ünnepelhette, mi több, Ammann kicsit gyengébb szereplésének köszönhetően, ha szorosan is, de még az összetett-elsőségét is visszaszerezte.

2. verseny - Végeredmény

VK összetett

Nemzetek kupája

Hogy egy ilyen hétvége után mit hoz a közeljövő, azt most végképp nehéz lenne megjósolni, hiszen a jövő héten Nizhny Tagil, egy majdhogynem ismeretlen terep következik a naptárban, ahová a távolság miatt talán még valószínűleg az is kérdés lesz, hogy mindenki elutazik-e az élmezőnyből, így egyelőre garanciát maximum az orosz télre vállalunk…