Síparadicsom

Már nem kell sokat aludni, és fellobban az olimpiai láng, kezdetét veszi az a bő két hét, melyet mi, a téli sport szerelmesei régóta nagyon várunk: Szocsi 2014. Mai előzetesünkben a sífutók versenyeit vesszük górcső alá: lesz szó esélyekről, érdekességekről, múltról, jelenről és közeljövőről egyaránt. Avagy várható-e norvég-orosz dominancia, vagy abszolút felborul a papírforma?

A XXII. téli olimpiai játékok feledhetetlen élményei már kopogtatnak az ablakokon, a versenyzők szépen-lassan egytől-egyig megérkeznek az amúgy remekül felszerelt olimpiai faluba. Bizony, akármennyire is alulmúlja nézettségben és figyelemben a négyévente rendezendő nyári küzdelmeket, egyvalamiben biztos erősebb lesz a legutóbbi vancouverinél, illetőleg londoninál: pénzügyi stabilitásban. Minden idők legdrágább olimpiai játékát nyilván örömmel nyugtázza fentről Pierre de Coubertin: szeretett kitalációja időről-időre rohamosan fejlődik. Szívből reméljük, Szocsi és Oroszország csak növeli a jó érzéseket, sőt, bízunk abban, hogy még 2010-et, a szinte (nem is jogtalanul!) tökéletesnek vélt Vancouvert is felül lehet múlni.

A sífutók a biatlonosokkal egyetemben ezúttal is külön helyezkednek a központtól, mégpedig Krasznaja Poljanától északra, a Psekhako gerinc lejtőinek körülfogásában. A Szocsitól 70 kilométerre található helyszín mellett hemzsegnek a 2000-3000 méter magas hegyek: déli irányból az Aigba-csúcs, nyugatról a Mzymta-völgy, míg keletről a Kaukázus festői vonulatai mutatják festői arcukat a kíváncsiaknak. Ősz végétől egészen nyárig vastag hótakaró borítja a láncot, melynek megfelelően Oroszország első emberei – így Vlagyimir Putyin és Dmitrij Medvegyev – számára is kedvelt célközpont a terület. Nem meglepő: az övezet világszínvonalú felszereltséggel rendelkezik, hasonlóan az Alpok paradicsomjaihoz. A Gazprom 375 millió dolláros beruházását követően ez a színvonal pedig nyilván jóval megemelkedik…

A Laura Complex (amely nevét a Laura folyóról kapta, s amely 2013 nyarának elején volt felavatva) 7500 férőhelyes komplexuma előzetesen kiválóan megfelel a várakozásoknak: minden adott a versenyzők számára a megfelelő felkészülésre, regenerálódásra és teljesítésre. A pálya, egyben a rezidencia magas fekvéséből adódóan (melyhez az akklimatizálódást követően maguk az érintettek is hozzászokhatnak) bőven tartalmaz szintkülönbséget, emelkedőt, úgy, ahogy egy ilyen nívójú eseményhez illik, s ahogy az a tavalyi tesztverseny folyamán is tapasztalhattuk. A helyszínen lévő magyar küldöttség tagjai, így Simon Ágnes és Szabó Milán a technikát, a kanyarvételt emelik ki, ám a csalfa szerkezetű köröket a vélhetően friss hóban korántsem lesz könnyű kézben (illetve lábban) tartani. A célegyenes kiváló lehetőséget ad a helyezések hajrábeli eldöntésére, így olyan befutót is láthatunk, mint négy évvel ezelőtt az utolsó napon, amikor is Petter Northug elhappolta Axel Teichmann orra elől a záróünnepségen való aranyérem-megkapás dicsőségét.

A 16 nap során az olimpia 1924 óta íródó történelmében mindig helyet kapó sífutók (igaz, a hölgyek 30 évvel később, Oslóban léphettek először a nyomba) számára 12 számban osztanak érmet. A két stílus – ugyebár a hagyományos klasszikus és az 1988-ban, Calgaryban megjelenő korcsolyázós szabad – Vancouverhez képest váltakozik a versenyszámokban, egyben az újoncnak számító síatlon során ötvöződik is. A küzdelmekre összesen 310 futó „nevezett” (az elért FIS-pontok alapján), melynek következtében 55 ország képviseli magát. Egy-egy nemzet összesen 20, nemenként legfeljebb 12-12 tagot jelölhetett, s mint már említettem, a magyarok közül a hölgyeknél a szövetség által kijelölt Simon Ágnes, míg az uraknál az alanyi jogon kvótás Szabó Milán utazhatott. A 12 szám tíz napra leosztva fog zajlani, az egyéni, illetve a csapatsprintek értelemszerűen „egy kalap alatt” lesznek letudva, hogy aztán február 23-án a brutális 50 kilométer feltegye az i-re a pontot.

A teljes program:

Az immár 80 éve húzódó történelem során a szakág rengeteg nagy alakot termelt a téli sportok világába. Ennek legjobb példája az a Bjørn Dæhlie, aki három korszakon keresztül - azaz Albertville (1992), Lillehammer (1994) és Nagano (1998) során - 12 érmet gyűjtött, melyből nyolcszor állhatott a dobogó legfelső fokára. Ezzel minden idők legeredményesebb olimpikonjának számít, s mindmáig maximálisan él a köztudatban. Ennek megfelelően az összesített éremtáblázat élén a norvégok állnak (ami az 1936-os garmischi/illetve az 1956-os Cortina d’Ampezzó-i olimpiától íródó váltók fényében máskülönben sem oly meglepő…), akik 96 medáliával, egyben 35 arannyal magabiztosan vezetnek a svédek (63-27) és az immár múltnak mondható szovjetek (68-25) előtt. A házigazda oroszoknak eddig mindösszesen 28-szor sikerült versenyzőt teremteniük a pódiumra, ám a 13 győztessel korántsem panaszkodhatnak – az idén tovább nőhet ez a szám. Az első, 1924-es chamonix-i olimpián (amikor is ugyebár csak az urak versenyeztek) a norvég Thorleif Haug szerezte meg mindkét elsőséget, azaz a 18, valamint az azóta mindig szereplő 50 kilométer végén is ő örülhetett. A hölgyeknél Lyubov Baranova nevéhez fűződik a dicsőség. Sajnos magyarok számára nem sok babér termett, a legjobb helyezést (8.) a Balázs Éva, Tarnai Sándorné, Henrik Ferencné összeállítású trió érte el Innsbruckban, 1964-ben.

Ha már történelem, Oroszországban 1895. december 29-én „született meg” a sport, a moszkvai síklub regisztrációjával. 1910. február 7-én Pavel Bychkov nyerte az első nemzeti bajnokságot. A hosszú évek során Lyubov Egorova és Larisa Lazutina növelte a rendező népszerűségét, mígnem 2010-ben Nikita Kriukov egy mindmáig emlékezetes sprintet követően – ahol hihetetlen küzdelem végén centikkel előzte meg honfitársát, Alexander Panzhinskiyt – hódította el az aranyat.

Ha már Vancouver, térjünk ki a közelmúlt történéseire. A nagy Dæhlie-korszakot követően Salt Lake Cityben Andrus Veerpalu nyitotta az „újkort”, aki aztán 2006-ban, Torinóban ismételt. Az észtek nagy sztorija mégsem róla, hanem sokkal inkább Kristina Šmigunról szólt, aki két egyéni aranyérmével akkor a sportág legnagyobb ikonjává avanzsált. Ez korántsem volt könnyű olyan sztárok között, mint Kateřina Neumannová, Yulia Chepalova vagy az éppenséggel szép napjait élő Chandra Crawford. A férfiaknál egytől egyig izgalmas viadalokat láthatott a nagyérdemű, példának okáért ki ne tudná Giorgio Di Centa muzsikáját, aki elképesztő hajrájának köszönhetően diadalmaskodott az 50 kilométeren, hogy aztán a záróünnepségen nővérétől, a szintén csodálatos Manuelától vehesse át jól megérdemelt jutalmát. Mindezt hazai közönség előtt…

Vancouverrel aztán eljött a ma is élő idő, egyben az emberfeletti norvég hegemónia. A hölgyeknél ugyan Charlotte Kalla (10 kilométer szabad stílusú egyéni) és utolsó mozzanatként Justyna Kowalczyk (30 kilométer klasszikus stílusú tömegrajtos) egyszer-egyszer megtréfálta Marit Bjørgent, a csúcskorszakát igazándiból akkor élvező (no nem mintha ma nem lenne a legszűkebb elit tagja…) trondheimi háromszor hallgathatta hazája himnuszát. A csapatsprintre aztán már nem futotta, melyet a roppantul rutinosnak számító németek (Evi Sachenbacher-Stehle és Claudia Nystad) ki is használtak. A fiúknál volt minden, mint a búcsúban: előbb Dario Cologna (15 kilométer szabad stílusú egyéni), majd Marcus Hellner (30 kilométer üldözéses) tűnt a legerősebbnek, aztán a sprintet a már említett Kriukov „húzta be”, hogy a párosoknál az idén kimaradó Øystein Pettersen Petter Northuggal karöltve győzzön. A 4x10 kilométeres váltó a svédek sikerét hozta, ám a férfi 50 kilométert nehezen múlhatja felül akármelyik pillanat is: az utolsókat rúgó Veerpalu hatodikként zárt, Axel Teichmann már-már nyakában érezte a legfényesebb medáliát, mégis Petter Northug érezhette magát igen jól a BC Place Stadionban. Vajon idén hogy állnak az erőviszonyok?

Az a bizonyos zárás Kanadában:

A hölgyeknél négy évvel ezelőtt ugyanazokat az esélyeseket konstatálhattuk, mint manapság. Igaz, változások, új emberek bőven akadnak, épp ezért semmit sem mondhatunk biztosra. Főleg egy olimpián… Sokszínű mezőny, telis-tele olyanokkal, akik mind letettek már valamit az asztalra.

A női triumvirátust a Tour de Skihez és a világkupához hasonlóan ezúttal is illik kiemelnünk. Az idei szezon igen érdekesen alakult, épp ezért nem lehet eldönteni, ki a legerősebb. Legnagyobb aspiránsnak talán Marit Bjørgen nevezhető. A 33 éves norvégot azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni: tizenkétszeres világ-és háromszoros olimpiai bajnok, egyben hazája egyik, ha nem a legkedveltebb téli sportolója. Noha az utóbbi hónapok során jó pár problémája is akadt – ki ne emlékezne például egészségügyi távolmaradására a tavalyi Tourról -, s legnagyobb favoritként (tegyük hozzá, félig-meddig taktikai húzásból is..) az idei seregszemlét is feladta, ennek következtében a világkupában sincs ott a megszokott első helyen, leírnunk semmiképp sem szabad. Ezt mi sem mutatja jobban, minthogy Toblachban, a szocsi háromhetet megelőző utolsó VK-állomáson egyszerűen megállíthatatlan volt, nyert sprintben és a szívéhez nem a legközelebb álló 10 kilométer klasszikuson is. A mostani programot pedig mintha neki találták volna ki. Hopp helyett kopp, avagy hopp helyett hopp-hopp? Választ kapunk erre is. Ellenben legnagyobb ellenfele, Justyna Kowalczyk jóformán sehol sem volt Olaszországban. Az elmúlt esztendőt uraló lengyel hiába van pályafutása csúcsán, az idei szezonban olykor-olykor megingott, melynek következtében sokan megjegyezték: ez nem épp Szocsi előtt a legjobb. Formájáról nem sokat tudni, ám ha valaki, ő tudja, hogy lehet a semmiből lapot húzni. Ugyanakkor kérdés, tud-e változtatni rossz szokásán, mely szerint a világversenyeken rendre gyengébbik arcát mutatja. Az érmek természetesen kinéznek neki, ám küzdenie kell. hisz… hisz Therese Johaug sem maradt otthon, sőt! A fiatal szőke leányzó a világkupa éllovasaként hallgatja majd a rajtdörrenést, mint már Tour de Ski-győztes. Úgy tűnik, kinőtte magát, és sikerült abszolút mértékben berobbannia a top-táborba. Magabiztosságát, stabil teljesítményét az idény viadalai mellett a vancouveri váltó, majd az oslói, illetőleg Val di Fiemme-i világbajnokságok során is megmutatta. Mindenképpen számolni kell vele a hosszabb távokon, főként a síatlonban, valamint 30 kilométeren. Avagy lekopírozná honfitársnője 2010-es produkcióját? Még az is lehet…

A „másodhegedűsök” táborát sem szabad semmibe venni. A legnagyobb „mi lesz Veled?” Charlotte Kalla, aki novemberben egészen kiváló formát mutatott, amely alapján nyugodtan a rangsor elejére sorolható. Sokszor mutatta, nem ijed meg a feladattól, s ha valamikor, most biztos nincs veszítenivalója. Mindkét stílusban számolni kell vele, ezt legutóbb, Toblachban is mutatta. Hasonló szinten áll az Astrid Jacobsen-Heidi Weng-Kristin Steira hármas. Előbbi a közelmúlt során komolyan tréningezett a távolsági viadalokra, amely a Tour de Ski során (második hely, szakaszgyőzelmek, piros trikó viselése sok-sok percig) tökéletesen látszódott. A klasszikus egyenkénti mellett a sprintben is esélyes lehet, elvégre nem volt véletlen az a sapporói VB-győzelem. Weng a mezőny egyik legtehetségesebbje, többször is mutatta kvalitását (példának okáért múlt hétvégén), ám kérdéses, Val di Fiemméhez hasonlóan befér-e a váltóba. A klasszikus stílus miatt inkább az esélyesebb Steira lehet a legnagyobb kihívója, aki olimpiai bajnokként, igazi csapatemberként rutinjával sokat segíthet. A vancouveri négyest kiegészítő Vibeke Skofterud formahanyatlását követően ezúttal kimaradt a keretből.

A finnek rendkívül erős és összeszokott kerettel indulnak harcba. A nagyjából egy szinten álló futók a norvégok nagy kihívói lehetnek, egyben a csapatsprint nagy esélyesei is. Aino-Kaisa Saarinen, Anne Kyllönen, Kerttu Niskanen és Krista Lahteenmäki a Touron sem lacafacázott, a VK-ban rendszerint a legjobb tíz között zárnak, s akkor még nem is szóltunk Riita-Liisa Roponenről.

A hazaiak számára Yulia Tchekaleva és Julia Ivanova személye keltheti a leg(v)érmesebb reményeket: a drukkerek nyilván kiegyeznének a Szklarska Poreba-i eredménnyel (mindketten dobogón álltak), avagy legalább Val di Fiemmével, ahol Tchekaleva egyéni érme mellett egy váltóbronzot is hazavittek. Hasonló elven „működnek” az amerikaiak és a németek: Elizabeth Stephen és Holly Brooks, valamint Katrin Zeller és Nicole Fessel szeretné csinosabbá tenni utazóbőröndjét, valljuk be, nem éppen nagy esélyekkel.

A sprinterek mezőnye talán még sosem volt ilyen kiegyenlített, gyakorlatilag akárki nyakába akaszthatnak egy-egy „fémkarikát”, fittyet hánya a szabad stílusra. Talán két futót emelhetünk ki (természetesen Bjørgen mellett), mégpedig Kikkan Randallt és Denise Herrmannt. Az amerikai az utóbbi időszakban úgy tűnik, visszaesett hosszabb távokon, ugyanakkor sprintben még mindig nagy favoritként emlegethetjük (utóbbi huszonkét szabad stílusú viadalából tizennyolcon az első háromban zárt…), s a csapatsprintben Jessica Digginsszel karöltve megismételhetik a korábbi szenzációkat. Herrmann, az új üstökös, aki vezeti a szakági VK-t, ugyan nem tartozik a nagy nevek közé, de egy dobogóra mindenképpen jó lehet. Akárcsak Ingvild Flugstad Østberg és Maiken Caspersen Falla a norvégok közül, Mona-Lisa Malvalehto a finnektől (aki majd kérdés, hogy bekerül-e a duóba, avagy Saarinen és Kyllönen elviszik a prímet), a fiatal Stina Nilsson illetve a világesemény-specialista Ida Ingemarsdotter a svédektől, Katja Visnar a szlovénektől (amolyan egyetlen reményként Vesna Fabjan mellett) vagy Laurien van der Graaff Svájc képviseletében. Anastasia Dotsenko, Natalia Matveeva és Evgenia Shapovalova? Csodák léteznek.

…………………………………………………………………………………………………...........A férfiak mezőnye talán nem ennyire sokrétű, ám esélyesek bőven akadnak. Főfavoritokról talán nem is beszélhetünk, ennek ellenére természetesen megvannak az esélyesek. A kiemelést pedig ki-ki, döntse el maga…

Stílszerűen kezdjünk a sportág nagy ikonjával, akinek formája, hírneve (?) alaposan megingott. Petter Northugról van szó. A Vancouverből két arannyal távozó norvég klasszis nyári felkészülése katasztrofálisan sikerült, ez pedig rányomta bélyegét az őszi, illetve téli hónapokra. Mindössze egy győzelemnek örülhetett a 2013/14-es évad során, méghozzá a Tour de Ski Val di Fiemme-i klasszikus stílusú egyenkéntijén, amely bizakodásra adhat okot Szocsival kapcsolatban is. A síatlonban és a tömegrajtosban ennek ellenére még mindig úgy áll rajthoz, mint Petter Northug, ám ezúttal nagy hajrája biztos nem lesz elég a dicsőséghez. Korántsem verhetetlen, de a játékok Chuck Norrisát nem érdeklik a vélemények. Legalábbis elmondása szerint, hisz formaidőzítését pont február közepére maximalizálta.

Aztán ott van Dario Cologna és Alexander Legkov, a toblachi második és első. A bokasérüléséből korántsem lábadozó svájci Vancouverben a 15 kilométert vitte el, ezúttal minden hosszabb versenyszámban figyelni kell rá, főként a síatlon lehet a fő terepe. Legkovot duplán fűtheti a vágy: hazai pályán, pályafutása talán utolsó olimpiáján fontos nagyot dobbantania. Tour de Ski-bajnokként, világbajnoki érmesként, többszörös VK-futamgyőztesként rá helyeződik az egész olimpiai csapatban az egyik legnagyobb nyomás, amit kérdés, hogy fog tudni elviselni. Mint mondja, itt az ideje, hogy kiderüljön az igazság.

Martin Johnsrud Sundbyt sem szabad elhanyagolni, sárga trikósként miért is tennénk? A 29 éves síző az utóbbi évek során rendre ott volt a tűz közelében (Vancouverben a váltóval ezüstöt, Oslóban aranyat nyert, emellett VB-ezüstje is van már), ám az igazi áttörést az idei szezon jelentette számára: megnyerte a szezonnyitó Ruka Triple-t Kuusamóban, majd magabiztosan versenyezve a Tour de Skit is. Szabad stílus révén könnyen összejöhet két érem.

Kallához hasonlóan az uraknál is a svédek okozhatják előzetesen a legtöbb fejtörést a megfejteni próbálók számára. Marcus Hellner és Johan Olsson alig-alig versenyzett idén, előbbi Toblachban dobogóra állhatott, utóbbit Lillehammerben és Davosban láthattuk. Inkább az egyéni felkészülést választották a világkupa helyett, amely ezúttal is célra vezető lehet: a világversenyeken rendre győz kettejük közül valamelyik. Olsson Val di Fiemme-i kamikaze akciója a mai napig megismételhetetlen, ám azt nem gondolnánk, hogy ugyanezt a taktikát fogja alkalmazni 23-án. Calle Halfvarsson sprintertudása mellett a váltóban hasznos tag, Daniel Richardsonnal egyetemben.

A norvégok és az oroszok bivalyerős sorának ehhez még lesz egy-két keresetlen szava. Mindkét nemzet a bőség zavarával küzd, ami nem is gond, ugyanakkor egyben stresszes, hisz mindenki szeretne ott lenni az érmes (?) négyesben. A vikingeknél talán Sjur Røthének, Eldar Rønningnek és Chris Jespersennek van a legnagyobb esélye; egyéniben Rønning mindenképpen ott lehet a 15 kilométer során, míg a Tour-második, távolsági-világkupát vezető Jespersen a síatlon egyik – nem is oly titkos – odaérője lehet. Mellettük nem szabad elfeledkezni Didrik Tønsethről és a kopasz Tord Asle Gjerdalenről sem, utóbbi Rønninghez hasonlóan a klasszikus stílus egyik meglepetésembere lehet. Az oroszoknál egyértelműen kiemelendő Maxim Vylegzhanin, aki akár még a hazaiak legnagyobb álmainak beteljesítője is lehet – s talán-talán ő lesz az a bátor, aki bevállalja a végső támadást az 50 kilométeren vagy a síatlonon. A sor erősségét mutatja, hogy biztos fog világkupa-dobogós kimaradni a váltóból: Ilia Chernousov éremesélyes, Alexander Bessmertnykh és a kerettagságot az utolsó pillanatban megszerző Evgeniy Belov (kiegészülve Dmitriy Japarovval és Stanislav Volzhentsevvel) pedig a tökéletes felvezetést csinálhatják meg a két kapitány számára, már ha lehet csapatutasításról beszélni.

A felsorolást folytassuk a két kanadaival. Alex Harvey és Devon Kershaw egyértelműen javuló tendenciája maximálisan meglátszik, ezt a dobogók, top10-es helyezések mind-mind mutatják. A szimpatikus, jókedvű páros Ivan Babikovval kellemes perceket okozhat a távolsági futamokon, míg csapatsprintben akár még az oslói csoda ismétlését is elérhetik.

Érdekes felvetés Alexey Poltoranin, Maurice Manificat és Johannes Dürr személye. A kazah jóformán végigversenyezte a szezont, ám formája inkább hanyatlást mutat, mint fejlődést. Ennek ellenére szokásos hidegvérével könnyűszerrel ülhet nagyon sokáig a vezetőnek járó székben a 15 kilométer folyamán, s számításba kell venni a szabad stílusok befutóinál is. Manificat még nem ízlelhetett bele az olimpiai pezsgőbe, a síatlon során a szabad stílus fekszik neki, az 50 kilométeren nála az állóképesség lesz a kérdés. Dürr a Tour de Ski során mutatta meg jobbik énjét: az Alpe Cermisen megszerezte az összetett harmadik helyét, egyben illusztrálta hegymenő képességeit is. A pálya fifikás volta pedig segíthet is neki, akár-akár Olsson-szindrómába is csöppenhet…

A német egység hat igen hasonló kaliberű futóból tevődik össze. A két nagyöreg, Axel Teichmann és Tobias Angerer helye biztosnak tűnik a váltó során, ugyanakkor Tim Tscharnkénak és Jens Filbrichnek nem lesz könnyű dolga az utóbbi időben masszív teljesítményt mutató Thomas Binggel és Hannes Dotzlerral szemben.

Ha már nagyöregek, véssük fel Lukas Bauer, Giorgio Di Centa és Jean-Marc Gaillard nevét, akik közül igazándiból Bauernek lehet egy-két szava klasszikus stílusban.

A sprintereknél remek csatákat láthatunk még a döntős helyek eléréséért is. Northug és a már emlegetett Kriukov mellett a toblachi első világbajnok Ola Vigen Hattestadnak, valamint Eirik Brandsdalnak lehet a legtöbb esélye – az oroszok mellett. Merthogy ez a pálya gyakorlatilag a Sergei Ustiugov – Alexey Petukhov duettnek van kitalálva, akik az emelkedőket megnyomva (Nove Mestóhoz hasonlóan) érvényesíthetik erejüket. Josef Wenzl és Federico Pellegrino, a szakági-VK első és második helyezettje itt maximum a fináléba kerülésben bízhat, hasonlóan az itt is erős további norvégokhoz (Finn Haagen Krogh, Paal Goldberg, Anders Gloeersen), a rapszodikus teljesítményt nyújtó Teodor Petersonhoz, Anton Gafarovhoz és a két különös felépítésű amerikaihoz, Andrew Newellhez és Simeon Hamiltonhoz. Alexander Panzhinskiy? Ott sem lesz…

Hamarosan kezdünk… Szocsi 2014.