Síparadicsom

A hétvégén rendes versenyposztjainkban beszámoltunk már a vikersundi hétvége eseményeiről (itt, itt és itt), aminek viszont ott nem szenteltünk különösebb hangsúlyt, hogy a pénteki és a szombati versenynapon jómagam kint voltam sánc mellett, pedig a világ legnagyobb sánca egy-két szót mindenképp megérdemel.

A pontosság kedvéért kezdjük azzal, hogy ha szigorúan vesszük, akkor ez a sánc csak holtversenyben legnagyobb, hiszen a tavaly átadott planicai létesítmény ugyancsak kihasználja a FIS által a szabályokban rögzített maximális méreteket. Ezek közül a leginkább releváns, a sáncasztal éle és a bukásvonal (ahol az érkezőlejtő meredeksége már nem haladhatja meg az 5 fokot) közötti függőleges távolság, amit a jelenlegi regulák 135 méterben maximalizálnak (ezt egyébként az újabb repülősáncok közül Kulm is tudja, ott azonban a sáncprofil kialakítása – legalábbis egyelőre úgy tűnik – kevésbé alkalmas a rekordvadászatra). Mégis, azzal hogy a világcsúcs immár öt éve „ideköltözött” Planicáról, egyelőre ez a létesítmény számít a sírepülő sáncok királyának, és a norvég szervezők is - naná - így hirdetik a versenyt.

Vikersund egyébként nem kifejezetten a „világ közepe”, az év többi részében valószínűleg sokban nem is különbözhet a környéken lévő többi néhány ezres településtől. Bár Oslotól nincs különösebben messze, a fővárosból tömegközlekedéssel odajutni sem nagyon lehet közvetlenül, előbb Drammenbe, vagy a kicsit közelebb fekvő Hokksundba kell eljutni vonattal, aztán onnan még némi buszozás után lehet megérkezni Vikersund központjába, ahonnan versenyidőben szintén külön buszokkal érhető el a sánc. Ha valaki autóval megy, akkor persze valószínűleg egyszerűbb az élet, illetve szombaton és vasárnap, ha minden igaz szerveztek külön szurkolói buszjáratokat a fővárostól a sánchoz, szóval azért nem állítom, hogy nincs az odajutásnak egyszerűbb módja.

Az eredeti terv egyébként részemről is a fővárosból való ingázás volt, ezt azonban megborította a péntekre betervezett extra verseny, ami ráadásul elég későn kezdődött, így nem volt nehéz kiszámolni, hogy ha az ember megvárja a végét, akkor pont nem éri el az utolsó járatot Oslo felé, így végül péntek estére a környéken kerestem szállást, ami így utólag remek ötletnek bizonyult, egyrészt mert rendkívül kedves házigazdák fogadtak, másrészt pedig a „vidéki” Norvégia a faházas településekkel talán önmagában is megér egy utazást, pláne hogy péntek este leesett a hó is, így a lehangoló magyar februári időhöz képest „tél-élménynek” sem volt utolsó.

Na de nézzük most már a sáncot, ami meglepő módon az első látásra nem tűnt annyira mellbevágóan monumentálisnak, mint azt az ember magában előre elképzelte. Elvégre nagysáncot már többet is volt szerencsém látni többféle nézőpontból, az arányok pedig itt is nagyjából ugyanolyannak tűntek. Aztán amikor jöttek az első ugrók, akkor egyből lehetett érezni, hogy na igen, itt azért egészen más dimenziókról van szó, mint a kisebb sáncokon és mindjárt más megvilágításba került a 251,5 méterről szóló világcsúcs-tábla is.

Egyébként itt is igaz, hogy a tévéből ennek csak nagyon kis szelete jön át, és az a kb. 7-8 másodperc, amit itt a legjobbak a levegőben töltenek egészen máshogy hat így élőben, mint képernyőn keresztül. Ha pedig valaki a 230-240-es távolságok közelében jár, az tényleg egészen különleges látvány, díjazza is rendszerint a helyi publikum, bárkitől is érkezzen.

Nos, ilyesmi itt nincsen, mondhatni az egész verseny az emberi fülre kevésbé veszélyes decibel-tartományokban zajlik, és a közönség is csak spontán hördül fel egy-egy nagyobb ugrás láttán. Ez viszont egyáltalán nem válik hátrányára, sőt, állítom, hogy ezt is lehet szeretni, főleg hogy minden reakción érződik, hogy a helyiek szeretik és értik is ezt a sportágat.

Ami a versenyeket illeti, mind a pénteki, mind a szombati viadalt befolyásolta ugyan valamilyen mértékben a szél, de összességben véve azért mindkét napon voltak nagy, látványos repülések, (más kérdés, hogy az igazi parádé vasárnap volt, ami már nem fért bele). A verseny követésében egyébként kifejezetten sokat segített a már egyre inkább elterjedőben levő lézercsík, ami a sáncra vetítve is jelezte az első helyhez szükséges távolságot, illetve a nézőtérrel szemben volt egy nagy eredményjelző is a legfontosabb információkkal, úgyhogy a szervezők munkája ilyen vonatkozásban csillagos ötöst érdemel.

Tény és való, hogy ez a sánc elérhetőségben nehezen versenyezhet a magyar szurkolók által leginkább közkedvelt sáncokkal, ezzel együtt bátran tudom ajánlani mindenkinek Vikersundot, illetve úgy egyáltalán Norvégiát annak, aki úgy egyáltalán szereti az északi sísportokat, hiszen Osloba repülővel viszonylag könnyen el lehet jutni Budapestről, onnan pedig azért bőven megjárható, összességében pedig felejthetetlen élmény.

További képek